Szkíták: i.e. 700 körül a füves sztyeppe a Kárpátoktól az Altájig a különbözõ õsiráni nyelvet beszélõ lovas nomád törzsek uralma alá került, melyeket a görögök szkítának, a perzsák pedig szakának neveztek. Õk magukat az íjfeszítõk népének tartották. E népeknél a gazdagság mértékéül a szarvasmarha szolgált. Ezen állatoknak a füves puszta biztosította az élelmet. Mikor egy adott területet lelegeltettek tovább vándoroltak. A gyors és könnyed helyváltoztatásban a lovaknak igen nagy szerepe volt. Szinte az egész napot a ló hátán töltötték. A Bibliában Jeremiás próféta a következõket írja a szkítákról: "egy legyõzhetetlen régi nemzet, olyan nemzet, amelynek nem ismered a nyelvét és nem érted a beszédét, tegeze olyan, mint a nyitott sír, és mindannyian hõsök". A szkíták aktív részt vállaltak az asszír fõváros, Ninive elleni támadásban, sõt még az egyiptomi fáraó is gazdag adománnyal adózott a szkíta fejedelemnek. Hérodotosz ez írja róluk: "a szkítáknak nincsenek városaik, sem épített erõdítményeik. Mindannyian lovasok íjjal felszerelve. Nem földmûvelõk, hanem állattartók. A szkíták legjellemzõbb vonása, hogy semmiféle ellenség, amely rájuk támad, nem menekülhet elõlük futással, s le nem gyõzheti õket, ha õk nem akarnak nyíltan küzdeni, hiszen egy olyan nép, amely magában hordja a lakhelyét, melynek nincsenek városai, erõdítményei, ahol mindenki lovasíjász, egy ilyen nép legyõzhetetlen és megközelíthetetlen". A tapasztalt bátor harcosokat, akik a csatamezõrõl elhozták az ellenség fejét, a törzsi törvények szerint a vezér azzal tûntette ki, hogy a zsákmányból megfelelõ részt kaptak. Akit nem fûzött a másikhoz családi kötelék, az vérszerzõdéssel kötött örök barátságot. Az így kötött összetartozást olyan komolyan vették, hogy akár az életüket is feláldozták egymás megmentéséért. A vezéreik gazdagságáról néhány feltárt sírhely, kurgán tanúskodik. Ezek a kurgánok tulajdonképpen kb. 50 m2 nagyságú, 4-5 m mély sírkamrák. Az elhunyt testét bebalzsamozták, a testet vadzeller, ánizs, tömjén és illatos füvek keverékével töltötték ki, és az így mumifikált testet egy fából készült szarkofágba helyezték. A vezér mellé temették feleségét, ágyasait, legjobb lovait és egyéb szolgáit. Végül a sírkamra fölé hatalmas kõhalmot emeltek, amit késõbb földdel és fûvel borítottak, ami messzirõl csak egy nagy dombnak látszik. A Kárpát-medencében, a Duna-Tisza között, illetve a Nyírségben több ilyen domb található. A kurgánok épen maradt leletei az ókori világ legfejlettebb kultúráival való kapcsolataikat jelzik. Egyrészt közvetítõk voltak a Távol-Kelet és Nyugat között, másrészt megadóztatták az akkori "selyemúton" áthaladó árukat. A sírokból kiemelt páratlan szépségû leletek arról is vallanak, hogy a pusztaiak közül nem csak ügyes pásztorok kerültek ki, hanem kitûnõ kovácsok, ötvösök, íjjártók, szíjjártók, ácsok, bognárok és fazekasok is, a szövõ-fonó és nemezkészítõ asszonyok remekeirõl nem is szólva. Díszítésükre az ún. szibériai állatstílus, keveréklények ábrázolása volt jellemzõ. A szkíták között voltak olyanok, akik kiemelkedtek a filozófiában, orvostudományban és más tudományokban, pl. Anacharsis, kit az ókori világ legnagyobb bölcsének tekintettek. Nevéhez fûzõdik, pl. a fazekaskorong és a hajóhorgony bevezetése, és azt tartják, hogy õ tanította meg a görögöket a bor szkíta módon, azaz vízzel való hígítás nélküli fogyasztására. Asszírok: kr.e. 900-tól a Tigris partján a kis Asszír királyság egy nagy erõs sereget hozott létre, hogy gátat vessen a nomád betolakodók támadásainak. Az asszír sereg azonban nem állt meg, egyre újabb területeket hajtott uralma alá. Harcosaik megtámadták a szomszéd népeket, és egymás után meghódították a Babiloni-, a Fõníciai- és Arámi királyságokat. Végül "véres csaták" után az Asszír birodalom magában foglalta az egész Közel-Keletet. Nagy királyaik szinte a világ urainak tekintették magukat. Egymással versengve óriási palotákat, új városokat emeltek, hogy jobban kitûnjenek elõdeiknél. Palotáik bejáratát mesés teremtmények õrizték. Például egy idézet az egyik asszír király kérkedéseibõl: "34 erõs várost, valamint a kis városokat, amelyeknek száma sincs, körülzártam, elfoglaltam, zsákmányukat elzsákmányoltam, leromboltam, elpusztítottam, tûzben felperzseltem. Égésüknek füstjével, mint valamely hatalmas viharral a tágas ég boltozatát beborítottam." Asszíria utolsó nagy királya Assurbanapli volt. Ez a "vérszomjas fenevad", ez az "embernyúzó szörnyeteg" mindezek mellett egy sokat olvasgató, a múlt idõk mélységében búvárkodó férfiú volt. Õ hozta létre az akkori világ legnagyobb könyvtárát, valójában agyagtáblatárát Ninuában, az Asszír birodalom fõvárosában. Ott eredetiben, vagy másolatban elhelyezte az akkor még felkutatható egész sumér és akkád ékírásos irodalmat, templomi szövegeket és más régi feljegyzéseket. Hogy megmaradt a Gilgamesrõl szóló ének, s a Folyóköz õsi népeinek sok egyéb drága öröksége, azt jórészt neki köszönhetjük. Mikor az Asszír birodalom, s a hódító médek földig rombolták Ninuát, a híres könyvtár is akkor került a romok, majd a homok alá.

Hunok: a hunokat többek között elõször a kínai krónikák említik, amikor is a kínai évkönyvek szerint a hun (hjung-nu) hódítók ellen felépítették a két és fél ezer km hosszú, a kínai fõvárost körülölelõ "Kínai Nagy Falat". 300 évig tartott a hun kalandozás Kína felé. Ezután kezd eltûnni a kínai feljegyzésekben a hjung-nu név, ugyanakkor megjelenik a hunni (hun) név a görög-római történetíróknál, pl. az örmény király a hunnikkal pusztítatja Perzsia széleit. Úgy 350 táján a hunok Kínánál maradt törzsei egyesültek a Perzsia szélén tanyázó hun törzsekkel, és megindították a hun hódító sereget. Átkeltek a Volgán, leverték a szarmata alánokat, s a germán keleti gótokat. Néhány év múlva a hunok egy része betört Pannóniába (377), és itt maradtak, mint a császártól fizetett zsoldos nép. A hunok fõ erõi ekkor azonban még a Fekete- és a Kaszpi-tenger között tanyáztak. Évekkel késõbb egyes részei feltûntek az Al-Dunánál, míg más részük Dél-Lengyelország felõl behatolt Sziléziába. A hunok megjelenésérõl a kortársak ezt írják: "a hun gyõzelmek egyik titka kiváló íjászaikban rejlik. Meghajlított íjjal, nyilakkal vannak felfegyverezve, kezük félelmetes pontossággal célba talál, lövéseikkel biztos halált küldenek, gonosz harci dühükben sohasem hibázzák el a célt. Lovas és ló ilyen páratlan harmóniájával még sohasem találkozott az antik világ." Fegyvereik közül a rómaiak mindenkor az íjukat és nyilukat említik elsõ helyen. Kétségtelen, hogy a vezérektõl az egyszerû lovasokig mesterien kezelték az íjat. Nem véletlen, hogy az íj volt mind maguk, mind az ellenség szemében hatalmuk szimbóluma, sõt arannyal bevonva jelvénye is. A hunok megjelenésekor az itt található népelemek harapófogóba kerültek, Nyugat felé vándoroltak, s ezzel megkezdõdött a nagy népvándorlás, a Nyugat-Római birodalom fellazulása. A felbolygatott népek mozgalma néhány évtized alatt jelentõsen átalakította Európa térképét. Ebben az idõben Ruga volt a hunok nagyfejedelme. Halála után testvérének, Mundzuknak fiai, Bleda és Attila lettek a hunok fejedelmei. Elõször az idõsebb fiú, Bleda lett a nagykirály, majd halála után Attila lett a hunok legnagyobb királya, kit már életében legendák öveztek. "Férfiú, aki a népek megrendítésére, az egész világ rémületére született a világra, akitõl mindenki rettegett a róla terjengõ rémítõ hírek miatt. Dölyfösen járt, szemeit ide-oda villogtatta. Gõgös hatalmát testmozgásával is éreztette. Bár a harcot felettébb kedvelte, mégis megfontoltan cselekedett, legtöbbet eszével érte el. Az esdeklõkkel könyörületes volt, és kegyes mindazokkal, akik meghódoltak neki. Okos és ravasz volt, más irányba fenyegetett, mint amerre támadott. Egy csodálatos faragott fapalotában lakott. Pompa és gazdagság vette körül, de õ maga szerénynek mutatta magát a külsõségekben. Makulátlan tiszta ruházata és csizmája dísztelen volt, övén egyszerû kardot hordott, fatrónuson ült, fatányérból evett, fapohárból ivott. Ugyanakkor megkövetelte, hogy hívei és kiválasztottai csizmáik orráig aranyba és drágakövekben pompázzanak, lovaik sallangja aranytól csillogjon, ragyogó díszfegyvereket viseljenek. Vendégeinek is ezüst étkészlettel tálaltatott, a bort ezüst kelyhekbe töltette. Mégsem követelte meg azonban a hajlongást, a hajbókolást. Imponáló volt ez a nemes egyszerûség és közvetlenség a nála járt követek szemében. Személyisége azonban nyomasztó is volt, fiai éppúgy nem mertek a szemébe nézni, mint hívei. Nem véletlen tehát, hogy egyéniségével, már akkor, egyedülálló helyet vívott ki magának a világtörténelemben. Attila uralmát isteni eredetûnek tulajdonította, ennek bizonyságára, már egyeduralma elején legendák keletkeztek, pl. Mars kardjának, hadisten kardjának csodálatos felbukkanásáról, amit itt talált meg Magyarország területén. Attila 453-ban meghalt. A hunok ekkor felhasogatták arcukat, nagy tort ültek, a testét arany, ezüst és vaskoporsóban éjjel temették el, s a sírásó szolgákat lenyilazták. Halálával a hun birodalom összeomlott. Világtörténelmi fõ hatása Attilának és a hun népnek az volt, hogy a határerõdök lerombolásával megnyitották a barbároknak a birodalom belsejét, s ezzel elõkészítették a Nyugat-Római birodalom bukását. Avarok: Attila hun király halála és népének keltre távozása után újabb félelmetes lovas nép jelent meg Európában, az avarok.

Az avarság -nem sokkal Európába költözése elõtt- két nagy népcsoportból: a var (avar) és khun (hun) népek egyesülésébõl jött létre. A var-khunok tehát felvették az avar nevet, de a görögök csak "pseudoabaroi", azaz "álavar" néven emlegették õket, mivel hun nyelvet beszéltek. Egykorú források szerint, mikor khagánjuk követeket küldött I. Justinianus bizánci császár udvarába, hogy szövetséges zsoldot és földet kérjen, a követség tagjain feltûnt a vállukra ereszkedõ varkocsos hajfonat, s a hun öltözet és nyelv, úgyhogy az udvari hun tolmácsok megértették õket. Bizánc szövetségeseként sorra hódították be a különbözõ törzseket. Az avar lovasok elsõsorban viharos lovaikkal, messze hordó erõs reflexíjaikkal vívták ki ellenfelük rettegését. A messze hordó, páncélt is átütõ íjaik mellett, ma már teljesen hétköznapinak tûnõ tárgynak köszönhették a sokáig tartó katonai fölényüket: a kengyelnek. A kengyel segítségével a lovas biztosan ült a nyeregben, s szinte a földön álló gyalogos biztonságával vívhatott ellenfelével. A kengyel segítette a gyorsabb lovaglást, a váratlan manõverezést, az íjjal való pontosabb célzást. 562-ben már az Al-Duna mellett volt a központi szállásterületük. Itt érte õket a hír, hogy kelet felõl, a Volgán átkeltek korábbi legyõzõik, a türkök. Mivel nem akartak behódolni régi ellenfeleiknek tovább vándoroltak nyugat, a Kárpát-medence felé. Nehéz küzdelmek árán birtokukba vették a Duna mindkét partját. Honfoglalásuk lezárulásával hosszú évszázadok óta ismét egységes gazdasági-politikai hatalom jött létre a Kárpát-medencében. A kora Avar birodalom idején, hódításaik során ezrével telepítettét át a mesterembereket és a földmûvelõket. Az így ide hurcolt bizánci és itáliai mesteremberek építették fel a khagán székhelyét fapalotával, fürdõvel, valahol a Duna alföldi partján. A 670-es években jelentõs változások következtek be az Avar birodalom életében: új népcsoportok költöztek be kelet felõl. Az új népesség egy részét a távoli közép- és belsõ-ázsiai türk jellegû népcsoportok alkották, zömük azonban a Volgán inneni sztyeppékrõl települtek át. Többségük onogur-bolgár volt, de nagyszámú korai magyar is lehetett közöttük. Az új emberekkel új tárgyak, új mûvészet, új szokások érkeztek. Az Avar birodalmat végül a folyamatos belsõ háborúk, a Nagy Károllyal vívott harcok és bolgár betörések õrölték fel.

Magyarok: A magyar név valószínûleg Muagyer fejedelem nevébõl eredt, ki megmentette félezer évre az õsi vallást. Egy nagy sztyeppei nomád népmozgás az V. század körüli idõben az õsmagyarokat kimozdította Nyugat-Szibériai hazájából és nyugati irányú vándorlásra késztette. Vándorlása során elõször a Volga és Urál között, majd a Don és Dnyeper közti Onogoriában telepedett le. Itt 7 törzsük élt, s a törzsek élén Lebedias állt, ezért õróla ezt a területet Lebediának, azaz Levédiának nevezték. Ebben az idõben a magyarok szomszédai a kazárok voltak, kinek nagyobb része zsidó hitû és mohamedán volt. A magyarok és a kazárok a besenyõk ellen három évre szövetséget kötöttek, sõt Lebedias egy kazár nõt vett feleségül, kitõl nem született gyermeke. A besenyõk folyamatos támadásai a magyarság újabb helyváltoztatását idézte elõ. Egy része Perzsia felé költözött keletre, másik része nyugatra húzódott Atelkuzuba, azaz Etelközbe. A kazár khagán ekkor magához hívatta Lebediast , hogy nemzete fejedelmévé emelje. Lebedias megköszönte a khagán hajlandóságát, de nem fogadta el, hanem maga helyett Álmost, vagy fiát Arpadészt (Árpádot) javasolta. A törzsfõnökök Árpádot választották nagyfejedelemmé. A folytatódó bolgár és besenyõ támadások miatt az etelközi magyarok nem maradhattak addigi lakhelyükön, hanem Erdélybe vándoroltak. A folyókkal szabdalt sztyeppén nem volt rá idõ és mód, hogy a lassan vonuló juhnyájaikat és gulyáikat magukkal hozzák, és a folyókon átszállítsák, így az állatállomány nagy része elpusztult. A 895. év a Kárpát-medence Duna vonalától keletre esõ felének elfoglalását eredményezte, majd 900 táján kisebb harcokkal kezükre kerítették Pannóniát is. A Fuldai Évkönyvek így írnak errõl: a magyarok "visszatértek oda, ahonnan jöttek, sajátjukba, Pannóniába" negyedszer, immár végleg. A letelepedés után egy részük zsákmányszerzõ, kalandozó életmódot folytatott. A magyarok fõleg nyilaikkal keltettek félelmet. Pompásan értettek a célzáshoz. Errõl így írnak a krónikusok: "karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal. Ezeket oly ügyesen lövik ki szaruíjaikról, hogy alig van védelem lövéseik ellen". Európa keresztény templomaiban akkoriban így imádkoztak: "A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!". Az elõkerült honfoglalás kori sírokban az elhunyt mellett találták hátaslova csontjait, az íja merevítõ csontlemezeit, szablyáját és a lószerszám ékes vereteit, amelyek színpompás és egyedi ötvösmûvészetrõl tanúskodnak. A tarsolylemezeken, lószerszámokon, korongokon gyakori az életfa, az éltetõ Nap, a szarvas és a sas (turulmadár) ábrázolása is. A férfiak borotválták a fejüket és csak a tarkó felett hagytak hajat, s azt varkocsba fonva viselték. Nem volt ritka, hogy a férfi ember is viselt fülbevalót. Karukon, csuklójukon keskeny arany, vagy ezüst szalagot hordtak, amely az ing fodrozódó ujját szorította le. Az egykorú források ezt írják: "a magyarok szemrevaló és szép külsejû emberek, nagy testûek, vagyonosak és szembetûnõen gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak." A mellkason nem hordtak díszeket, azok az övön alulra kerültek. Az övön viselték a tarsolyt, a kést, a szablyát, az íjat, a tegezt, egyszóval mindent, amire harc közben szükségük lehetett. Így azok nem akadályozták a lóról hátrafelé való nyilazást Egy-két vereség után a magyarok felhagytak a kalandozásokkal, és 1000 körül felvették a kereszténységet. Tûzzel-vassal próbálták kiirtani az õsi pogány vallás (sámánizmus) maradványait. Ez nem sikerült teljes mértékben. A magyar nép a mai napig õrzi keletiességét népdalaiban, népmûvészetében, gondolkodásmódjában. A magyarság természetesen az eltelt évszázadokban nagy mértékben keveredett más népekkel, csakúgy, mint nyelve, amely rendkívül összetett, pl. egyetlen dolgot akár 4-5 féle képpen is képes kifejezni. Valószínûleg ennek a nyelvi gazdagságnak, sokszínûségnek is köszönhetõ a magyarság világszerte elismert kreativitása. Törökök: A négyszáz családból álló, oguz-török eredetû törzs a mongolok elõl Turkesztán sztyeppéjérõl Kis-Ázsiába, a meggyengült Bizánci birodalom szomszédságába vándorolt. Magukat fejedelmükrõl szeldsuknak, vagy oszmánnak nevezték. Innen, hol a balkáni államokban, hol a szomszédos emirátusokban dúló belviszályokat kihasználva nyugat és kelet felé terjeszkedett. Az oszmán hadvezetés bizton számíthatott a krími-tatárokra, akik az Adriától a Kaukázusig minden hadszíntéren megfordultak. Harci értékük nem annyira a várostromokban és nyílt csatákban érvényesült, mint inkább a hadszíntér tökéletes feldúlásában, felégetésében. A másfél évszázados szakadatlan háborúskodás eredményeként a törökök hosszú idõre kimozdíthatatlanul megvetették lábukat a Balkán-félszigeten és Kis-Ásziában, végül elfoglalták a Közel-Kelet nagy részét is. Uralmuk alá vonták a tengereket, a tengerszorosokat, azaz a világkereskedelem fontos útvonalait. Európának egy új helyzettel, egy minden eddiginél agresszívabb oszmán birodalommal kellett szembenéznie. Az oszmán-törökök kihívásaira kezdetben csak azok az államok reagáltak, amelyeknek érdekei közvetlen veszélybe kerültek. A keresztény Európa ellentámadására még egy bõ évszázadig várni kellett. A két óriásbirodalom, a Habsburgoké és az Oszmánoké Magyarország területén csapott össze, s mivel egyik sem tudott végérvényesen a másik fölé kerekedni, mindkettõ itt építette ki belsõ területének külsõ védelmi vonalát. Felosztották egymás között az országot és két évszázadra mindennapos eseménnyé tették benne a háborút. A birtokjövedelem ellenében harcoló lovaskatona, a szpáhik mellett az oszmán hadsereg másik alappillérei a janicsárok voltak. Létrehozása azon alapult, hogy a keresztény hadifoglyok egyötödét, elsõsorban a fiatalabb férfiakat, a szultán saját tulajdonának nyilvánította. Kemény helyi szoktatás és katonai kiképzés után belõlük lettek a janicsárok. A szpáhiknak és a janicsároknak is az egyik fõ fegyvere az íj volt. Isztambulban a Nyilak terén kõoszlopokra jegyezték fel az íjakkal elért távlövési rekordokat. Szentnek, s gyõztesnek hirdették azokat, kik "nem otthon, hanem a csatatéren, az ellenség lándzsái és nyilai között" haltak meg. A XVII. század végén az európai országok végre rászánták magukat a támadásra. Az összefogásnak köszönhetõen Magyarország is felszabadult a másfél évszázados török uralom alól. Az oszmán birodalom pedig az elszenvedett nagy területveszteség után a hanyatlás korszakába lépett. Az általuk épített templomok, dzsámik és mecsetek a mai napig megtalálhatók Magyarország területén, mint a török építészet emlékei. Mongolok: A XIII. század elején Temudsin mongol törzsfõnök a lófarok jelvények alatt egyesített kilenc mongol törzset, s egy sámán, kit fehér táltoslova hír szerint az égbe szokott ragadni, az égisten akaratának nyilvánította, hogy Temudsin ezentúl Dzsingisz-kán, fõkán legyen, kinek kán lesz minden ivadéka. Dzsingisz-kán uralma alá hajtott sok török-tatár törzset, s ez utóbbiak vitézségükkel oly nevezetesek lettek, hogy ezentúl a mongol hódításokat tatárjárás néven emlegették. A kínaiaktól elsajátított haditechnikai elemeknek köszönhetõen a nyugati várak és megerõsített városok sem jelentettek többé akadályt a tatárok számára. 1220-ban Európa földjére léptek, ahol elõször a gazdag kereskedõközpontokat foglalták el. A dinasztiaalapító és államszervezõ Dzsingisz-kán halála után harmadszülött fiát, Ödögejt választották fõkánná. A többi fiú, illetve azok leszármazottai, az apa akarata szerint külön területet kapott kormányzásra. "A világ nyugati negyedét" Batu kán kapta meg, kinek vezetésével nagyszabású hódító hadjáratot indítottak Európa ellen. A magyar Julianus barát így jellemzi a tatár hadviselést: "a tatárok kiváló nyilasok, de a karddal és a lándzsával már nem bánnak olyan jól a harcban. Hadseregüket sokfelõl összegyûlt nép alkotja, melyek különbözõ nyelvûek és vegyes nemzetségûek. Az elfoglalt országok királyát, fõembereit megölik, a katonákat és az erõs parasztokat a maguk oldalán történõ hadakozásra kényszerítik. Erõs várat nem ostromolnak, hanem elõbb a föld népét elpusztítják, a népet kifosztják, és felhasználják õket saját váruk ostromára." Magyarország így egy olyan világhatalomnak állt az útjában, amely egy jó darabot már Kínából is kiharapott, Belsõ-Ázsia országait tönkreverte, s a birodalmát a Csendes-óceántól Kelet-Európáig terjesztette ki. Gyakran küldtek leveleket és követeket IV. Béla magyar királyhoz, amelyben Batu a következõket írta: "jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem", valamint "utasítalak, hogy a kunokat a jövõben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj szembe velem." IV. Béla azonban nem válaszolt ezekre az üzenetekre. Szálka is lett a mongolok szemében, kezdték fõellenségüknek tekinteni, s minden tõlük telhetõt megtettek, hogy minél több embert megölhessenek. Nem kíméltek se öreget, se fiatalt, se asszonyt, se gyereket, se csecsemõt, "nem lankadtak el a kitartó gyilkolásban". Azt, hogy Magyarország elkerülte a második, végleges megsemmisítést hozó támadást, azt a tatár birodalomban végbement változásoknak -amely az Aranyhorda államának kialakulásával járt-, és az orosz fejedelemségek ellenállásának köszönhette. Összegezve elmondhatjuk, hogy az itt felsorolt íjfeszítõ népek örökségét rejti magában a Kárpát-medence. Bárhova is lépünk tele van alattunk történelemmel a föld.