AZ ŐSMAGYAROK FEGYVERZETE

A fegyver őseinknek éppoly fontos és meghatározó eszköze volt és olyannyira hozzájuk tartozott, mint ruházatuk. A honfoglaló magyar férfinak a fegyver munkaeszköze volt. Dzsajháni 920 táján írta, hogy "a magyarok fegyverei ezüstből vannak és arannyal berakottak", VI. Bölcs León bizánci császár (886-912) Taktikájában így írja le a magyarok fegyvereit: "A magyarok fegyverzete kard, bőrpáncél, íj, kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják".

A lotharingiai Regino apát Világkrónikájában a magyarokat úgy jellemzi, hogy "a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilakkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni". Őseink harcosainak eredményessége sok tényező együttes hatására épült: az alkalmas ruházatra, a fáradtság tűrésére, a kitűnő fegyvereikre, kitűnő lovaglókészségükre, igénytelen és kitartó lovaikra, az utánpótlás biztosítására és az átgondolt hadvezetésre. Vitézeink ruházata elenyészett, de fémfegyvereik részben megmaradtak; ezek, a korabeli leírások és az analógiák alapján őseink fegyvereit jól tudjuk rekonstruálni.

Az íj és a nyilak.

A puskapor használata előtt a harcászat két távolra ható fegyvertípust ismert: a rugalmas visszacsapódás gyorsaságát felhasználó íjat és a centrifugális erőn alapuló parittyát. A lovas népek az íjat használták. Az íj tulajdonképpen olyan rugó, amely energiát tárol és halmoz fel. Az íjász az íj húrján a megfeszítéskor hosszú idő alatt kifejtett munkájának energiája hirtelen szabadul fel, s a nyilat sokkal távolabbra és gyorsabban repíti, mintha puszta kézzel hajították volna. Úgy is lehet mondani, hogy az íj kétkarú rugó, melyet egy húr segítségével feszítenek meg. A megfeszítés során a külső ívre húzóerő, a belső ívre pedig nyomóerő hat. A felajzás során az íj két szárában energia halmozódik fel, ami a húr elengedésével mozgási energiává alakul és kilövi a nyílvesszőt. A "hosszú íj" az Óvilágban mintegy 50 ezer évvel ezelőtt jelent meg; íjakat a spanyol sziklafestményeken is láthatunk, de Európa szinte minden országából származnak korai íj-leletek. Ezek a 150-200 cm közötti "hosszú íjak" hosszú időn keresztül szinte semmit sem változtak. Ezt a változatlanságot a szkíták szakították meg a Kr. előtti 600-300 közötti időben, amikor feltalálták a visszacsapó reflexíjat, majd azt Kr.e. 300-200 között tökéletesítették; így alakult ki a hunok és őseink által is használt összetett reflexíj, amely a pusztai népek szinte egyetlen és leghatásosabb fegyvere lett. Ez a fegyver a maga korában a csúcstechnikát jelentette.                                                                                                                                                                                  Az íj lehet egyszerű íj, támasztott- vagy egyszerű reflexíj, réteges íj és kompozit íj vagy összetett reflex-íj. A magyarok íja ez utóbbi csoportba tartozik szinte azonos a szkíta-szarmata, a hun- és az avar íjakkal és távolabbi rokonságban áll a mongol íjakkal; keleti típusú összetett, visszacsapó vagy reflexíjak családjába tartozik. (Az "íj", a "nyíl" és az "ín" ősi török szavak.) Az összetett reflex-íj több rétegből áll és felajzatlan állapotban ellentétes irányba görbül. Az íjat használat előtt fel kell ajzani, azaz a nyugalmi (fordított C) formáról C-alakra kell áthajtani úgy, hogy az egyik íjkar végére kötött ideg másik, hurkos végét a túlsó íjkarvég bevágásába kell beakasztani. Ez a művelet nagy ügyességet és erőt kíván meg az íjásztól. Két comb közé szorítva vagy rálépve bal kézzel görbítették vissza az íjat, és jobb kézzel akasztották rá az ideget. A használaton kívüli íjat leeresztették, hogy rugalmasságát idő előtt ne veszítse el. A reflexíjak előnye - mivel a felajzatlan ívkarok visszafelé hajlanak és csak a felajzáskor nyerik el megfelelő formájukat -, hogy jókora energia halmozódik fel bennük. A rövidebb karok jó tulajdonsága, hogy ezeknél az íjaknál nagyobb hatásfokú az energiaátvitel, mivel a húr elengedése után nem csapódnak előre a karok, és nem vész el annyi energia. Az ázsiai összetett íjak hasoldalára általában bivalyszaruból készített szarulemezeket enyveztek, aminek következtében megnőtt az íj szilárdsága. Az íj kifeszítésekor a nyomóerő a szarura nehezedik, amelynek szilárdsága kétszerese a fáénak (négyzetcentiméterenként 13 kg). A szaru használatának másik előnye, hogy nagy a restitúciós együtthatója, azaz jobban visszanyeri az alakját. Az összetett reflexíjak rugalmassága miatt a karokat jobban hátra lehet feszíteni, mint az íj hossza. A rövidebb karok és nagyobb kifeszítési hossz miatt ezek az íjak nagy sebességgel és messzire röpítik a nyílvesszőt. Van még egy előnye az összetett íjaknak a hosszú európai íjakkal szemben, nevezetesen, hogy hosszabb ideig tarthatók felajzott állapotban anélkül, hogy az íj károsodást szenvedne. A hidegtől és nedvességtől féltve az íjat tegezbe csúsztatták, ami az íj leeresztett alakját követően szabott, szőrével kifelé fordítottan varrott többnyire bőrtok volt. A lovasok felszerelésének lényeges tartozéka az íjtartó tok volt, amelybe felajzott állapotban helyezték az íjat. Az így tárolt fegyver 6-8 órán át állhatott károsodás nélkül, majd lecserélték pihentre. Ez a megoldás tette lehetővé az állandó harckészültséget.                                                                    A magyar visszacsapó összetett reflexíj 25 kg feszítőerejű fegyver; egy 50 gramm tömegű kovácsoltvas hegyű vesszőt 200-250 méterre repít. A legnagyobb távolságot speciális "távollövő" könnyű és kistollú nyílvesszővel egy janicsár érte el, aki a XVI. században átlőtte a Boszporuszt, ami 800 méternek felel meg. Ezekkel az íjakkal hathatósan 45 fokos szögben kilőtt nyílvesszővel 150-180 méterre tudnak célozva nyilazni. Kassai Lajos 7,2 másodperc alatt ma is három lövést ad le. Vágtában mozgó lóról lőni csak kengyelben állva lehetséges; a pontos lövéshez szükséges, hogy a nyeregből kiemelkedő harcos nekitámaszkodjon valaminek. A magyarok és általában a lovas népek által használt nyereg első kápája magas, rádőlve megvan a szükséges stabilitás. Ez olyan átütőerejű, mely képes bezúzni egy ló koponyacsontját és könnyedén siklik át egy vértezetlen harcoson. A hegy típusától és a becsapódási szögtől függően átüti a bőrpáncélt, a láncpáncélt, még a könnyű vértet is. Ha létfontosságú szervet nem is ért a találat, a harcos könnyen elvérezhet. Ha a vesszőt meredek szögben lőtték ki, a vessző szinte zuhant a célra. Az energiájából csak annyit veszített, amennyi a légellenállásból adódhat. Ez a gyakorlat azt jelentette, hogy a maximális lőtávot elért vessző még könnyűszerrel leterített egy harcost. Ilyen távon nincs lehetőség a pontos célzásra, a nyilakat ezért egyszerűen a tömegbe lőtték.                                                                                                                                               Őseinkről feljegyezték, hogy futamodást színleltek, majd üldözőiket a nyeregből hátrafordulva nyilazták le. Ha az üldöző nem használt lőfegyvert, harcosunk méterekre bevárhatta. Ilyen távolságra már könnyűszerrel lehet lőni akár a páncél rései közé is. Egy igazán jó íj elkészítése akár egy évig is eltarthat. Egy szépen díszített, festett, aranyozott íj értéke több szarvasmarha, illetve ló árával volt egyenlő. Az egykori leírásokból is világos, hogy a magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverének az íjat tekintették. Íjaink hírnevét dicséri a 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: "Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyelméből elkerüljük… Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine). Ezzel fohászkodtak védőszentjükhöz, Szent Geminianushoz. Regino prümi apát 908 táján jegyezte fel a következőket: "A magyarok sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni". Cs. Sebestyén Károly régész és néprajzkutató a honfoglaló magyar és avar sírleletek tanulmányozása alapján előbb elméletileg majd a valóságban is rekonstruálta az akkori kor félelmetes fegyverének szerkezetet, alakját és méreteit. A rekonstrukcióval, majd annak gyakorlati alkalmazásával többen (Jakus Kálmán, Fábián Gyula, Grózer Csaba, Hidán Csaba, Hajdú Gábor, Kassai Lajos és mások) foglalkoztak. Egyik rekonstrukciót Fábián Gyula végezte el a Békés-Povádzug-i temető 55-os számú sírjában talált maradványok alapján. 

 A nyilak.

A nagyhegyű nyilak többsége hadinyílként szolgált, de a nagyvadakra is ezt használták. A nyilak élét általában köszörülték, de volt olyan nyílhegy is, amelyet rozsdásodni hagytak, s így vérmérgezést okoztak vele. Sokféle zengő nyilat is ismertek, amelyek röptében fütyülő, zizegő, zúgó, brummogó hangot kibocsátó nyíl ijedt felugrásra vagy figyelő megtorpanásra késztette a vadat, a nyíl vasa pedig azonnal súlyos vagy éppen halálos sebzést okozott. Hím szarvasokat bőgés idején a nőstény állat hangját utánozva vagy a nőstényt a szopós állat hangját utánozva nyíllal megállásra késztette. Vízen, nád, káka közt rejtőző víziszárnyast a ragadozómadár rikkanását hallató nyíllal felrebbentették. 

 A nyílhegyek.

A nyílhegyeket nem az íjasmester, hanem a kovácsok készítették és a harcosok fenték ki élesre. Liudprand cremonai érsek írta, hogy a magyarok 898-i észak-itáliai felderítő útjuk után téli szállásaikra tértek vissza és egész télen át fegyvert kovácsoltak és nyilaikat élesítették. Mivel egy nyílvesszőnek könnyűnek és egyenesnek kellett lennie, igen fontos volt anyagának kiválasztása. A nyíl testének általában nádat vagy berkenyét használtak. Honfoglalóink nyílhegyei lapos pengéjűek, rövid vágóélűek, deltoid alakúak, rombusz alakúak, hosszú vágóélű deltoid alakúak, véső alakúak, villásan kétágúak, ívelt élűek, többélű pengéjűek köpüsek és szakállas hegyűek voltak. - A tegez. A nyíl igen kényes eszköz volt, ezért ötletesen elkészített nyíltegezben tartották. Ennek használati példányai a kunoknál és a székelyeknél sokáig fennmaradtak. Egy-egy díszes tegez méltóságjelvény is volt. A mintegy 70 cm hosszú általában bőrből, néha kéregből vagy vékony fából készített tegezbe a nyílvesszőt oldalt nyíló bőrablakon át csúcsával fölfelé tették be; a száját esetenként ritkábban faragott csontlemezek zárták el. Általában 4-5 nyílat egyszerre húztak ki a tegezből, hogy harc közben gyorsan egymásután lehessen a nyilakat kilőni.

A lándzsa és más fegyverek 

A lándzsa a közelharc félelmetes fegyvere volt. Két méter hosszú fanyelük elporladt, de 20-40 cm hosszú vashegyük honfoglalóink sírjából előkerült. Lándzsáinkról VI. Bölcs León császár is megemlékezik Taktika című művének XVIII/49. részében. Őseink lándzsájának két típusa volt: 1. a hajítódárda (pilum); erről Ekkehard emlékezik meg 926-ban írván: "Ekkor a magyarok hajítódárdáikkal és nyilaikkal rontottak be". 2. A két kézre fogott közelharcban használt súlyos döfőlándzsa (kontarion). Ilyennek ábrázolása fordul elő a koronázó paláston és a nagyszentmiklósi kincslelet 2. számú korsóján. A lándzsát harcosaink sírjába vagy törött nyéllel tették be, vagy a sírhant tetejére sírjelül helyezték el. Az avar harcosok kopjákat használtak, mely tömör hegyű és kiöblösödő köpüvel ellátott fegyver volt.

A fokos

 A fokos a  közelharc egyik eszköze volt. A lovasok, amikor nem használták a fokost, a nyeregre erősítve hordták magukkal. A szkíták az akinakészt, a magyarok ősei elsősorban a "kétkarú" fokosokat kedvelték, amely mind hasításra, mind zúzásra alkalmas volt. A harcban a harcosok a harcibaltát lemezsisak, gyűrűspáncél, fémpikkelyes páncél, bőrpáncél a bőrpajzs átütésére használták. Harcibalták használatát honfoglalóinknál Hartmann: Szent Wiborada élete, Ekkehard Sankt Gallen-i története, Flodoard és Anonymus is említi.

A szablya.

A történelem folyamán a kard különböző népek harcaiban más és más formát öltött, de lényegileg két főtípusa alakult ki: az egyenes pengéjű, és az ívelt pengéjű. Mindkettőnek számos változata ismert. Az egyenes pengéjű kardok főleg az észak- és nyugat-erópai népekre jellemző; ezek vágásra szolgáló széles egy- vagy kétélű fegyverek. Az ívelt pengékű kard - a szablya - inkább vágásra, mint szúrásra alkalmas fegyver. Eredete Keletre utal; az ívelt pengéjű szúró-és vágófegyverek őshazája Belső-Ázsia és Kína. Európába a szablya az ázsiai lovas népekkel került be¸ ebben oroszlánrésze volt a magyaroknak. Az ívelt pengéjű vágófegyverek előnyeként említik, hogy kisebb erő kifejtésével is mélyebb sebeket ejt, mint az egyenes kard. Az íveltség következtében a penge éle kisebb felületen éri a célt, tehát könnyebben behatol, emellett a penge egyidejű húzása is mélyíti a sebet. A hasító mozdulat erejét a markolat ferde kiképzése is növeli, ha a szablyát a harcos csuklóból mozgatja. Előnye továbbá a kis méretű könnyű szablyának a lóról való alkalmazhatósága. A lovas fegyverét a ló leggyorsabb mozgása közben is képes különböző irányokba forgatni, vágtában suhintásszerűen az ellenfélre sújtani. A többoldalú használhatóságát növeli a penge fokéle. A fokél elsősorban a ló megsebzésére irányuló része a fegyvernek. A szablya egyedüli hátránya, hogy a vaspáncéllal szemben hatástalan. Szablyáink enyhén íves pengéjű egyélű, foka mentén vércsatornával erősített 70-90 cm hosszú megtört markolatú fegyverek voltak, amelyeknél a penge hossza 60-65 cm-nyi volt; tompa fokát a hegyétől visszamért, nagyjából harmadnyi hosszán - néha feljebb - ugyancsak élesre köszörülték; ez a fokél (elman); azaz a penge fokát kikalapálták, visszaköszörülték. A magyar harcos elrobogott ellenfele mellett, s úgy suhintott oda egyélű szablyájával. A markolat anyaga lehetet vas, némely esetben öntött bronz, illetve réz. A fogantyút borító falapokat egy szegeccsel rögzítették a markolatvashoz. Az egész fogantyút bőrrel vonták be, végére pedig fémkupakot erősítettek. A szablyákat gyepvasércből damaszkolták, így 9-9,2-es keménységűek voltak. A szablyáink használatáról a Walhtarius eposz így emlékezik meg: "pannóniai, azaz magyar módra csak az egyik oldalról ejt sebet". Plano Carpini 1247-ben a belső-ázsiai szabályát így jellemzi: "a gazdagoknak hegyes végű egyélű, kissé hajlott kardjuk van".

 Az "Attila-kard".

A sors ajándéka, hogy ránk maradt egy remekmű, aranyborításos szablya, amely soha nem volt a földben. Ma a német-római császárok koronázási kincsei közt található a bécsi Schatzkammerben. Az osztrákok ugyan azt tartják, hogy az aranyveretes szablyát Harun al Rasid ajándékozta Nagy Károlynak, de ez időrendi okoknál fogva sem lehetséges. A valóságban az Árpádok kincstárából I. András király (1046-1060) özvegye, Anasztázia királyné, Salamon király édesanyja "Attila kardjaként" adta ajándékba 1071-ben Nordheimi Ottó bajor hercegnek, aki 1063-ban trónra segítette a kis Salamon királyfit. Mivel az Árpád-család Attila ivadékának tartotta magát, így e kardot is Attila kardjának tartották. A szablya egy IX-X. századi magyar kovács és ötvös remekműve. A megtört markolatú 90,5 cm hosszú, markolatát és tokját leveles indás szalagrendszer ékesíti. A penge vércsatornáját két egymásba kulcsolódó sárkány erősen növényesített alakja díszíti. A kard markolatánál megfigyelhető, hogy a fogantyúrész faborítása jóval túlnyúlik a markolatvason, megnöveli azt, így a markolat viszonylag hosszú. Az Attila-kard a mesés "sárkányölő kardok" sorába tartozik, akárcsak a prágai normann díszítésű Szent István-kard.

A lovasnépek és a közelharc

A világtörténelemben páratlan eset, hogy egy nép - a férfiak és a nők lóháton, az aggok és gyermekek szekéren - messze Ázsia felől Európa felé felkerekedjenek és az itt megtelepedett nemzetek között nemcsak új hazát szerezzenek, hanem azt minden támadással szemben, immár ezeregyszáz esztendőn át meg is tartsák. Ezt tette meg a magyar. A honfoglaló magyarságot az új haza kiválasztásával, megszerzésével és megtartásával járó hatalmas, elsősorban katonai teljesítményre a szomszédainál értékesebb katonai tulajdonságai képesítették. Ezek a katonai tulajdonságok a következők voltak: 1. A magyarok katonasága a lovasságra épült. VI. Bölcs León bizánci császár írta: "A magyarok nem kitartók gyalog megállni helyüket, mint akik gyermekkoruk óta lovagláshoz szoktak". Őseink megtalálták a paripának, mint katonai eszköznek nagy előnyeit; ezzel biztosították a hadviselés fölényét ellenségeikkel szemben. Amíg a germán páncélos lovasságánál a ló elsősorban a védőfegyverzetet szállította, addig a magyar paripa maga volt a támadófegyver. A lovas taktika legfőbb eleme a lóhátról való nyilazás volt. 2. Őseink harci ereje katonai erényeiben rejlett. VI. Bölcs León császár írja: "a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve, hanem legfőbb iparkodásuk a vitézkedés… Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradtságot nemesen tűri, a hideget és a meleget kiállja, s a szükségbeli fogyatkozást, mint pusztanép fel sem veszi…Karddal, íjjal és kopjával fegyverkeznek… Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra… Óvatosak és kitartók". 3. A harmadik erény a csatában való manőverezés volt. Az ősmagyarok csatarendje több harcvonalra tagozódott, melyekkel a csatában rendkívül ügyesen manővereztek. Az első harcvonal rendszerint csak színlelt támadást hajtott végre, hogy aztán színlelt hátrálással az ellenséget a hátsó harcvonalak átkaroló mozdulataiba csalja. Messze előreküldött kémeiktől, hírszerzőiktől idejében megtudták az ellenség közeledését, s "mint szokásuk volt, hihetetlen gyorsan csatarendbe álltak". A honfoglaló magyarság csatarendjéről VI. Bölcs León császár megállapítja, hogy "csatarendjükben sűrű, mély csoportokat alakítanak ki… oldalt és hátul külön csoportjaik vannak azok támogatására, kik segélyt igényelnek és az ellenség megkerülésére… van a csatarenden kívül fölösleges erejük, melyet titokban gondtalanul táborozók ellen, vagy harcoló hadosztályok segélyére tartanak fenn… nem csupán egy harcvonalban állnak ki, hanem alakítanak másodikat, sőt néha harmadikat is… Nem mindig harcolnak nyilt erővel, legtöbbször cselben és titkos lesállásban áll játékuk… vezeték lovaikat közel a csatarend háta mögött tartják, a poggyászt pedig 1-2000 lépésre hátul vagy oldalt, elegendő őrizet alatt". A fenti jellemzésből ráismerünk arra a harcmodorra, amelyre a világháborús seregek lovasságát 1914 előtt nevelték. A magyar hadrendszer a belső-ázsiai türköktől örökölt hadvezetés egyenes folytatása volt. Kagánjuk, vagyis a szakrálisan tisztelt fejedelmük sohasem haladt a seregek élén, hanem teljes visszavonultságban tartózkodott éppen személyének fontossága miatt. Elöl haladt viszont fia, öccse vagy más családtagja, a trón örököse a hódolt népek vezéreivel. A magyarság hadrendje a tizes számra épült, azaz a katonai egységek tizedekből, századokból és ezredekből álltak. Maga a hadrend egy erős derékhadból, valamint három jobb- és három balszárnyból állt. Ezt a rendszert tőlünk vette át Európa. A kalandozások befejeztével az államalapítás és a feudalizmus kialakulásának időszakában alapvető változáson ment keresztül a magyar fegyverzet és a haditaktika. Egy-két évszázad elteltével a hajdani dícsőséges hadjáratok egyes epizódjai már csak a népmondákban és a krónikásaink elbeszéléseiben éltek tovább.