Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon egy sánta arasszal innét, volt egy szegény asszony, s annak egy mihaszna fia. Szőtt, font a szegény asszony, éjjel-nappal, keze-lába meg nem állt a nagy, erős munkában, de az a kötélrántó nagy kamasz legény bezzeg nem csinált semmit, csak heverdegélt a porban reggeltől estig, s őrölgette a port egyik kezéből a másikba.
Hej, búsult a szegény asszony, csakhogy föl nem vetette a nagy bánat s a keserűség. Mi lesz az egyetlen magzatjából, ha ő egyszer behunyta a szemét. Hiszen olyan gyámoltalan, olyan világ restje, hogy még a kész istenáldást sem akarja a szájához emelni. Egyszer azonban csak megszólal János, s kérdi az anyjától:
- Édesanyám, mit kopácsolnak a szomszédnál olyan erősen?
- Ott bizony, édes fiam, házat építenek az emberek, s azon kopácsolgatnak.
Uccu neki! fölugrik János nagy serényen, hogy az édesanyjának szeme-szája tátva maradt az erős álmélkodástól, s azt mondta:
- Megyek oda én is, édesanyám, hátha hasznomat vehetnék.
Amikor a házépítőkhöz érne, hát ezek éppen akkor erőlködnek egy kilencöles szarufával, de nem volt annyi lelkük is, istenük is, hogy fel tudják emelni. Összeüti János a tenyerét nagy álmélkodva, s odakiált:
- Hát még azt sem tudják felemelni?!
- Eltakarodj innét, te hamuőrlő - rikkantott rá egy ember -, mert mindjárt a fa alá teszem a nyakadat!
- Nye, te! Ne olyan mérgesen, mert kieteknek sem fele kár, amit megesznek (hanem egész), ha még azt a vékony karót sem tudják föltenni. Ide vele!
Azzal megfogá a szarufát, s úgy fellódította, akár csak egy botot.
No hiszen, lett egyszerre nagy becsülete Jánosnak. Ahol csak építettek, mindenfelé őt hívták legelöl, ő adogatta fel a nehezebb fákat, s annyi pénzt keresett, hogy nem is tudta, mit csináljon, hová tegye.
De bezzeg örült az anyja is! Hogy neki milyen derék fia van. Hogy az őt eltartja halála napjáig. De bizony elment a bíróhoz, s annak is eldicsekedett, hogy így s úgy... Fösvény ember volt a bíró, soha nem, tartott szolgát, de gondolta, hogy Jánost megfogadja jó olcsón. Úgyis éppen most vett egy rengeteg nagy, bokros földet, ez az erős legény majd kiirtja. Mondja az asszonynak a szándékát. Hej, hogy megörült szegény feje! Futott haza, s tüstént vitte Jánost a bíróhoz. Az egyesség ugyancsak hamar ment. Az volt a kommencióba, hogy a bíró ellátja Jánost anyjostul étellel-itallal, ruházattal, amikor pedig elmegy, kap még egy pár bocskorszíjat. Ezt pedig vagy a bíró, vagy János hátából vágják, már annak a hátából, amelyik megharagszik a másikra.
Újesztendő napján beállott János a bíróhoz, hogy megkezdje a szolgálatot. Másnap reggel már egy kicsi, hideg puliszkát adtak elébe, s azt mondták, hajtsa ki a juhokat ciheresbe, de estig haza ne jöjjön, és irtsa ki a ciherest! Hanem a tarisznya olyan lapos volt, mintha csak a mennykő csapott volna belé.
Nem búsult ezért János, kihajtotta a juhokat, szépen magukra hagyta, hogy legeljenek, ő pedig száraz ágat hordott össze, s olyan tüzet csapott, hogy csak úgy lobogott az ég felé. Mikor aztán jó parazsa égett, megfogott két bárányt, megnyúzta, felhúzta egy jó kemény cserfa nyársra, megsütötte szép ropogósra, s úgy jóllakott, hogy a királlyal se cserélt volna.
Estefelé szépen hazaeregélt a juhokkal. Mikor hazaért, kérdi a bíró:
- Hát mekkora helyen nyúztad meg, János?
- Én biz egészen, instálom - felelte János.
- Egészen-e, te? Mit nyúztál meg egészen?
- Hát azt a két tarka bárányt, instálom. De talán haragszik a bíró uram?
- Dehogy haragszom, dehogy haragszom! Jól tetted. Tégy úgy másszor is, ha a feleségem semmit sem tesz a tarisznyádba.
A bíró jól eldöngette a feleségit, hogy ilyen szörnyű kárt csinált neki a fukarságával, pedig ő parancsolta meg, hogy semmit se tegyen a tarisznyájába; de nem volt más, akin kitöltse a haragját.
Hát csak így telt el az egész tél. Mikor aztán kitavaszodott, kimegy a bíró, hogy lássa, mennyire van János az irtással.
Hej, lelkem, Istenem nem volt annak egy bokor sem híja.
János pedig úgy aludt a juhok mellett, mint a bunda. Költi a bíró, szidja, de János föl se vette, csak kérdi:
- Talán bizony haragszik, bíró uram?
- Dehogy haragszom, dehogy haragszom, te gazember, csak tartsd a hátadat, hadd hasítom ki belőle a bocskorszíjat, mert nem tartottad meg a kommenciót!
- Már akkor előbb a bíró uram tartsa, mert kied se tartotta meg a kommenciót. Az anyámnak nem adott egy betévő falatot sem, nekem is csak nagy ritkán.
Ezen bizony nem lehet kifogni, gondolja a bíró, már csak kínlódik vele, míg a ciheres kiirtódik. Másnap Jánost csakhogy föl nem vetette a csudálkozás, mikor meglátta, hogy a tarisznyában nagy fehér cipó, mellette szalonna, túró, s még pálinka is van.
No, gondolta, már most csakugyan az irtáshoz kell látni. Előbb fejszével kezdte, de ez lassan ment. Ő bizony, gondolja, egyet se kínlódik, elhajítja a fejszét, két kézre fogja a bokrot, s úgy rángatta ki egyiket a másik után, mint az asszonyok a kendert.
Két nap alatt mind kitépte: fát, cserjét, bokrot, borsikát, aztán összehordta egy nagy csomóba, akkorába, mint egy templom, s alája gyújtott.
Hej, édes Istenem, lett tűz, de akkora, hogy este sem akart besötétedni. Látják a nagy tüzet a faluban, megijednek az emberek: na, most ég az egész világ!
Félrevetik a harangot, ki fejszét, ki csebret kap a kezibe, s futnak a tűz felé, mintha szemüket vették volna ki. Csak mikor odaérnek, látják, hogy a bíró ciherese ég, s nem a világ.
János jót kacagott, s az emberek nagy bosszankodással hazaballagtak.
Kérdi reggel a bíró Jánostól:
- Van-e még sok kiirtatlan, János?
- Egy szál sincs bíró uram.
- Elégettem mind egy szálig. Hát nem látta este azt a nagy tüzet?
- Dehogynem láttam! De nekem azt mondták a szomszéd falu ég, te gazember!
- Talán bizony haragszik, bíró uram?
- Dehogy haragszom, dehogy haragszom!
Pedig úgy haragudott, hogy majd szétpukkant haragjában.
Nem tudta már sem a bíró, sem a felesége, hogy mitévők legyenek Jánossal.
Éjjel-nappal azon törték a fejöket, hogy szabadulhatnának meg tőle. Egyszer mégis kieszelt valamit a bíró. Behívatja Jánost, s azt mondja neki:
- Nesze, itt van ennivaló, fehérnemű, vidd el az erdőre Miklós bátyádnak, aki már egy esztendeje van oda a disznókkal, s eddig bizonyosan lerongyosodott szegény. Ha megtalálod a disznókat, hajtsátok együtt haza.
Elindult János a rengeteg nagy erdőbe, hogy megkeresse azt a disznócsordát, amely nem volt soha. Mert azt már előre gondolhatta minden okos ember, hogy a bíró csak azért küldi Jánost az erdőbe, hogy ott pusztítsa el valami vadállat.
Ment, mendegélt János, bódorgott a sűrű rengetegben, bejárt minden helyet, ahol a bíró magyarázta, hogy erre lehet, arra lehet Miklós bá', de nem találta sehol, de még csak egy élő lelket sem látott.
Már egy hete kereste, s tépelődött magában, vajon ne menjen-e haza, hogy megkérdezze újra: hol s merre járhat az a Miklós bá'. Amint így tépelődnék magában, nagy csörtetést, ropogást, csemcsegést, csámcsogást hall, akárcsak egy disznócsorda volna.
Hát csakugyan az volt! Egy nagy sereg disznó csörtet elé a sűrűben, s utánuk egy nagy feketeség lépeget. No, ez bizonyosan a disznópásztor.
Megörvend János, hogy mégis megtalálta a bíró disznait, kiabál torkaszakadtából:
- Hé, Miklós bá', hé! megálljon kied, kenyeret hoztam, tisztát hoztam! - De Miklós bá' csak lépegetett elébb-elébb, s morgott. Medve volt az, nem ember, úgy láttam, mint ma! A vaddisznócsordát kerülgette, hogyha megfoghatna egyet vacsorára. Megharagudott János erősen, hogy Miklós bá' még a fülét se mozdítja, odaszaladt, s jót ütött a lapockájára.
- Adjon az isten, Miklós bá'! Hát kend már szóba sem áll a szegény emberrel? Bíró uram tisztát küldött, vegye fel hamar, hiszen minden leszakadt kendről! - Megijed a medve, nagy hirtelen felszalad egy fára, s onnét mormogott le Jánosra.
- Hát ne tréfálkozzék kied, jöjjön le arról a fáról, s vegye fel az inget!
De a medve meg sem mozdult, csak mormogott:
- Mam-mam-mam...
- Nem ma, hóhárom teremtette - rikkantott János -, hanem most mindjárt, Miklós bá'!
Hiszen beszélhetett ennek. Mérgelődött János, de nagyon, s mérgében úgy kikapta a fát tövestül, mindenestül, hogy csak végigdöndült a földön Miklós bával együtt.
Nagyot nyögött Miklós bá', s kínjában olyat ordított, hogy zúgott bele a rengeteg.
- Megmondám, úgy-e, hogy ne tréfálkozzék? Úgy-e, megütötte magát. Hát vegye föl azt az inget, no!
Hiszen Miklós bá' most már nem is tréfált, két lábra állt, s úgy pofon nyalintotta Jánost, hogy a szeme zöldet, vöröset látott.
De már most Jánost is elhagyta az istenes béketűrése.
- Mam-ma! - morgott tovább Miklós bá'.
- Ma bizony, ma, felvegye kied azt az inget, mert mindjárt megtáncoltatom! - ordított János.
No, annak ordíthatott, beszélhetett szépen, csúcsán, akárcsak a falnak, Miklós bá' csak mormogott, s jobbról-balról legyintgette Jánost.
- Úgy-e?! Megálljon kied! - Azzal vette az inget, gatyát, megfogta Miklós bát, szépen felöltöztette, s még jókat is ütött tagjára, melyiket nem úgy hajlította, amint kellett volna. Mikor az öltöztetéssel elkészült, karon fogta Miklós bát, s vitte, hogy a disznócsordát hajtsák haza. Hanem azoknak bizony rittyegtethetett az ostorával, mert az egyik sem ment arra, amerre ő akarta, s ha valamelyiket meg találta sújtani, visszafordult, s nagyokat vicsorított rá az agyarával. Mikor látta, hogy így nem boldogul, levágott egy háromöles bikkfa karát, s azzal kezdette oldalba kenegetni a disznókat. Használt is ez, csak egy szörnyű vadkan fordult meg egyre, s futott neki, hogy levágja.
- Állj meg, disznó - mondta János -, mindjárt megtanítlak emberségre! - s azzal úgy fejbe vágta, hogy tüstént felfordult. Aztán odaadta Miklós bának, hogy viseljen rá gondot, míg a többit összetereli.
Hanem Miklós bá' úgy viselte gondját, hogy mind egy falásig megette, mire János visszakerült.
- Legalább felét meghagyhatta volna - morgolódott János -, de nem bánom, no, csak segítsen hazahajtani a többit!
De a medve csak morgott:
- Mam-mam!
- Nem ma, az árgyélusát, hanem most - kiáltott János, s olyat csapott a medvére, hogy mindjárt megindult.
Másnap estére szerencsésen hazaeregéltek.
Hej, Szűz Mária, Szent József! A bírót, ahogy meglátta azt a tenger sok disznót, mindjárt kirázta a hideg a nagy ijedtségtől. János azt sem mondta: befellegzett, berekesztette a pajtába a disznókat, Miklós bának egyet megsütött vacsorára, aztán bement a bíróhoz, s azt mondta neki:
- No bíró uram, én hazahajtám a disznókat, de én az olyan pásztort, amilyen Miklós bá', még földdel sem tartanám. Hiába istenkedtem neki, a tisztát is csak erővel adhattam rá, pedig már egy kötő sem volt rajta, minden leszakadt róla; nem kellett annak sem a jó lágy cipó, sem a jó sült hús, csak nyersen eszi, no de aztán meg is evett egy disznót egészen. Hazafelé pedig az istenért sem akart jönni. Biz én, ha bíró uramnak volnék, nem tartanám tovább.
- Nem is tartom, fiam, nem is, csak kergesd ki még a falu határából is - biztatá a bíró, csak hogy a medvétől megszabaduljon.
Kiment János, fültőn fogta a medvét, kivezette a mezőre, azt mondta:
- Fel is út, le is út, Miklós bá', menjen amerre a szeme lát! - Ment is a medve, futott egyenest az erdő felé, mintha a szemét vették volna.
"No - gondolja a bíró -, ettől csak megszabadultam, de már most mit csináljak azzal a tenger sok vaddisznóval!"
Behivatja Jánost, s mondja neki:
- János fiam, úgy szemlélem, hogy azok a disznók jó húsban vannak, öld le hajnalban valamennyit.
Fölkelt János jó hajnalban, sorba ölte valamennyi disznót, aztán elkezdette perzselni őket. Reggelre mind fölperzselte a bírónak, ami szalmája volt.
Mondja a bíró, menjen el a megyebíróhoz, s kérjen kölcsön egy kis szalmát.
János elment, s a megyebíró azt mondta:
- Eredj, fiam, a kertbe, van ott egy nagy kazal, vígy abból annyit, amennyit elbírsz.
Hátrament János a kertbe, fölemelte a kazal egyik végét, bebújt alája, s az egészet elindította. A csűrnél azonban nem fért el, letette a kazalt, a csűrt egy kicsit félrébb billentette, aztán ismét hátára kapta a szalmát, s mikor az ajtó elé ért, bekiáltott:
- Köszönjük alássan, megyebíró úr!
- Hej - kiáltott a megyebíró -, megállj, te gazember, ne vidd el mind a szalmámat!
De János oda se neki, mind elvitte, s fölperzselte.
A vaddisznótól most csak megszabadult volna a bíró, de nem Jánostól.
Megint kieszelt valamit, hogy elpusztítsa. Volt az udvaron egy mélységes mély száraz kút, s ez akkora malomkővel volt beborítva, hogy tizenkét ember meg sem tudta mozdítani.
Azt mondja a bíró Jánosnak:
- Vedd el azt a követ, s a húst, a szalonnát rakd be a kútba, hogy meg ne romoljék.
János csak úgy ellódította a malomkövet, aztán lement a kútba, hogy elrakja a sok húst, amit huszonnégy ember adogatott le. Egy darabit adogatták, de egyszer csak a bíró a malomkövet visszataszíttatta a kútra. János csak várt, várt, mikor adnak le már húst, de mikor látta, hogy hiába vár, fölindult, hogy lássa, mit csinálnak odafenn.
Ahogy fölért, a feje megakadt valami nehézbe. Nézi, s hát a malomkövet tették vissza a helyére. "Jól van, no - gondolta János -, egy kicsit nagy karimája van ennek a kalapnak, de kinek milyen kalapja van, olyannal köszön!" - A fejit bedugta a malomkő likába, szépen fölemelkedett az udvarra, s pálinkás jó reggelt kívánt a bírónak azt mondta: - Köszönöm a kalapot, bíró uram, de már nekem meg nem árt a nap, ha nem is viselek ilyen nagy karimájú kalapot.
Ette a bírót a méreg, a bosszúság, évelődött, hogy hát csakugyanvalóst nem tudja elpusztítani ezt a kötélrántó gazembert. Amint így évelődnék, jön a parancsolat, hogy vagy maga menjen, vagy valakit küldjön a király seregibe, mert menni kell a franciára. Megörült a bíró, most mégis megszabadul Jánostól. Adott neki egy fehér lovat, négy hétre feltarisznyázta elemózsiával, még pénzt is adott neki, két darab húszast.
János mikor lovon ült, csak akkor kérdezte a bírótól:
- Hát aztán ott mit kell csinálni, bíró uram?
- Semmit fiam, csak verekedni.
- No, ha csak verekedni, akkor az Isten áldja meg, bíró uram, köszönöm a szívességét! - Indult János, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol háborúztak. Éppen akkor volt a legnagyobb tűzben a két sereg. Leszállt a lóról, a fejét a lábához kötötte, maga pedig tüzet tett, elévette tarisznyáját, a tűzhöz tett egy egy kandér vizet, s mikor az fortyogott, az ellenség elkezd a tűz felé lődözni, s egy nagy ágyúgolyó éppen János mellé esik.
- Ide ne lövöldözzetek, hé - kiáltotta János -, mert itt emberek vannak.
Hanem az ellenség nem sokat hallgatott Jánosra, s ágyúgolyó, puskagolyó úgy hullottak körülötte, mint a záporeső.
Megint odakiált János:
- Mondom, hogy ne hajigáljatok, mert ha megüttök engem, vagy a puliszkafőzőt eltöritek, rútul jártok!
Még ki sem mondta jóformán, egy ágyúgolyó úgy elvitte a puliszkafőzőt, tüzestől, mindenestül, mintha nem is lett volna. De mármost János is, megelégelte a tréfát, felszökik fektéből, kikap egy fiatal bikkfát tövéből, azzal neki az ellenségnek, üti-vágja, s úgy szertepaskolja, hogy ki elfutott, ki meghalt, de egy szál ellenség sem maradt.
- Úgy-e, megmondtam! - mondá János, mikor vége volt a nagy attaknak. Azzal elment, újból tüzet rakott, s olyan puliszkát főzött, hogy a párája az égbe szállott.
Mikor éppen javában falatozék, jött a király. Megköszönte szépen, hogy megszabadította országát az ellenségtől, egyszeribe megtette hercegnek, s az egyik lányát neki adta feleségül.
Ahogy megvolt a nagy dínomdánom, lakodalom, János hazament a falujába, az anyját magával vitte, s haláláig tejbe-vajba fürösztötte.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Szép Palkó
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt, mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsétpróbálni. Sírt szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta: maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával kenegetlek, mert nem hogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.
Közmént legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.
Mondom, hogy sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.
Ment, mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve egy sűrű rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa. Ment egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erősödik, nagyobbodik, s mikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tűz volt, mintha egy nagy kontignációs ház égett volna.
"Jaj - gondolta magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott!"
Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tűz körül egy éktelen nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.
- Egy életem, egy halálom! - mondja Palkó, s nagy bátran odament a tűzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendőképpen:
- No, köszönd, hogy apámuramnak szólítottál - mondá az óriás -, mert megpirítottalak volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!
Palkó leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.
Reggel, mikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:
- Hát Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?
- Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három hónap egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.
- Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a nyakamba, fogontozz jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.
Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:
- Palkó fiam, hunyd bé a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden porcikád!
Palkó behunyta a szemét, s az óriás csak megemelinté a lábát, s egyik hegyről átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett által, harmadika emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte. Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s mondja Palkónak:
- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?
- Látok - mondá Palkó - messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az apámuram?
- Az a király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet esmétlen.
Mikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:
- Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?
- Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.
- Az a király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd megnövekedik, csak hunyd be a szemedet.
Behunyta Palkó a szemét, s belefogódzott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogy ha kezével, lábával belé nem csipeszkedik, lekapja az a cudar szél. Le az. Hanem az óriástól surroghatott-burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú, langaléta lábát, hegyről hegyre, erdőkön-mezőkön által, s egyszerre csak mondja Palkónak:
- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam! Nézz körül mit látsz?
- Látok, édes apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még életemben nem láttam. Itt vagyunk éppen a kapuja előtt.
- No, ha itt vagyunk szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé! Én istennek ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.
Lemászott Palkó az óriásról, megköszönte szépen a jóságát, tiszteltette az óriásfiúkat, s azzal bement a palota udvarába. Ment egyenesen a király elé, s mondta, hogy mi járatban van.
- Jól van, Palkó fiam - mondá a király -, éppen most csaptam el a pulykapásztoromat, megteszlek pulykapásztornak.
Na, telt-múlt az idő. Palkó jól viselte magát, s a király úgy megszerette, hogy megtette belső inasnak. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt a királynak három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a hercegek, s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, mikor Palkót meglátta, szóba sem állott velük. Palkó nemigen válthatott szót a kicsi királykisasszonnyal, mert a királyné mindig szemmel tartotta, de azért tudott, amit tudott, s az neki elég volt. Észrevette, hogy Palkó s a kicsi királykisasszony értik egymást, ha nem is beszélnek. Mondta is a királynak:
- Hallá-e, tudom már, hogy miért nem kell a legkisebbik leánynak sem herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste-lélek lánya!
- Ugyan úgy-e? - mondja a király. - Hiszen majd eléveszem én Palkót. Tudom, Istenem, hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.
Mindjárt hívatta Palkót, s mondja neki:
- Hallod-e, Palkó, látom, hogy te ügyes legény vagy. Hát hallgass ide! A palotámmal szembe azt a nagy erdőt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd bé az udvarra, reggelre rakd kazalba, mert különben karóba húzatom a fejedet!
Megijed Palkó erre a beszédre, s mondja:
- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre sem tudom elvégezni, amit parancsolál.
- De ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom a fejedet, ha reggelre az az erdő nem lesz az udvaron.
Behívatott két istrázsát, s megparancsolta, hogy Palkót egyszeribe tömlöcbe vessék, kezét-lábát vasra verjék.
Leült Palkó nagy szomorúan a tömlöc földjére, s sírt keservesen, hogy mért is tudná elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg a világ s még két nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.
Hát amint sírdogál, kesereg magában, csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos lappancs, azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz, megölelte, megcsókolta, cirókálta-marókálta, s édes szókkal vigasztalta.
- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz - mondá a királykisasszony -, nesze, adok neked egy rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdő alatt állj meg, s rittyents hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdő! A harmadik rittyentésre, ami ördög van a világon, mind elédszalad, s te csak parancsolj nekik, reggelre behordják az egész erdőt.
Megörült Palkó, hogy hétszerte szebb lett, mint annak előtte, vette az ostort, s kibújt a titkos lappancson, a kicsi királykisasszony pedig helyette ott maradt a tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdő alá, s ott hármat nagyot rittyentett a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdő, zúgott-zengett, mintha az istennyila szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elé mindenfelől a tenger sok ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:
- Mit parancsolsz, szép Palkó?
- Azt parancsolom - mondá Palkó -, hogy azt az erdőt mind egy szálig levágjátok, a király udvarára béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.
- Meglesz, szép Palkó, eredj csak vissza, s aludj!
Palkó visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.
Hej, azalatt az ördögök mit csináltak, édes Jézusom! Vágták az erdőt előre-hátra, keresztül-kasul, reccsent-roppant, döndült a temérdek fa, fogták, vitték tövinél-hegyinél, ahogy hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott felvágták, fűrészelték, kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld nyelte volna el őket.
Fölkel a király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyattég vágódott csodálkozásában, hogy három itatóscseber vizét mind ráöntötték, s mégis alig tudott felszénkedni. Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:
- No, Palkó, ezt jól elvégezéd, de csak nyisd ki jól a füledet! Most azt parancsolom, hogy ma éjjel szántsd föl az erdő helyét, vesd bé haricskával, az a haricska még az éjen keljen ki, nőjön meg puliszkának, különben karóba húzatom a fejedet!
Megszomorodott Palkó a szíve gyökeréből, s mondja a királynak:
- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert a földet fel is szánthatom, haricskával bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni, megnőni, meg is érni!
- Szót sem többet - rikkantott a király mérgesen -, vissza a tömlöcbe! Holnap reggel is karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke!
Visszamegy Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt, kesergett, évelődött, hogy miért is tudá elhagyni szegény édesanyját. Hát amint sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odamegy Palkóhoz, megöleli, megcsókolja, cirókálja-marókálja, s azt mondja neki:
- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez! Nesze, adok most egy aranycsapós ostort, bújj ki a lappancson, s ott, hol tegnap éjjel, rittyents hármat, de nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a földön s a föld alatt, mind elészalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne legyen!
Palkó úgy tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát - Uram, Jézus, ne hagyj el! - a harmadik rittyentésre annyi ördög szaladt elé, hogy földet bélepték, s még a csillagos ég is megfeketedett.
Kérdi a legöregebb ördög:
- Mit parancsolsz, szép Palkó?
Mondja Palkó, mi nagy bajban van.
- Azon egyet se búsulj - mondá az ördög -, eridj haza, s aludj!
Palkó szépen visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.
Aközben az ördögök nekiestek a földnek, egy micre felszántották, bevetették. Még el sem boronálták, kikelt a haricska; ki sem kelt, már megnőtt; meg sem nőtt, már megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták, kicsépelték; ki sem csépelték, már megőrlették - hipp-hopp! megvolt a haricskaliszt, elé hamar egy nagy kandért a pokol fenekéből! Hoztak egyet, nagyobbat a templomnál. A kazalfát meggyújtották, a kandért tűzre tették; főtt, rotyogott a puliszka, meg is főtt már, elé Plutóné egy puliszkakeverőt, akkorát, mint egy szarufa, keveri körbe, kavarintja, egy nagy fakanállal lapogatja; ismét felteszi a kandért a tűzre, süllent a kandér fenekére, elválik a puliszka, fordítják a kandért, kiborul a földre a puliszka, nagyobb, mint a Hargita.
Kakaskukorékolásra készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek, mint a sebes szélvész.
Bezzeg, hogy korán kelt a király, s ment ki a tornácra, hadd lám, csinál-e valamit az az ördöngős legény. Nézi, nézi a rettentő nagy puliszkát, s úgy elájult, hogy hat itatóscseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott feleszénkedni.
Ahogy feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét, s takarítsák el az udvarról a puliszkát. Na hiszen, nem kellett erősen összedobolni, szaladt a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte, szaladt, s hazáig meg sem állott. Mikor aztán a puliszkát úgy eltakarították, hogy még a földet is felvakarták utána, hívatja a király Palkót, s mondja neki:
- No, te legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz! Tudom, hogy magadtól ennyi ki nem telt, hanem jól van, most nyisd ki csak igazán a füledet! Holnap reggel menj ki az istállóba, ott van egy fekete ménló s egy fekete kanca, azután két sárig kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre jártasd, míg habot ver a testük! Ha nem: karóba húzatom a fejedet.
Hej, örült Palkó, hiszen ha csak lovakat kell járatni, az már könnyű dolog. Nem is mondta egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a fejét, mert úgysem tudja megtenni, szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De jött utána egyszeribe a titkos lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s mondja neki:
- Látom, hogy jókedved van, Palkó, pedig még csak most kellene igazán búsulnod. Eddig az ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal nem jöhetnek elé, hogy segítsenek.
Mondja Palkó:
- Hát te mit gondolsz, lelkem, édes királykisasszony? Tudok én lovat járatni az ördögök nélkül is.
- Jaj, lelkem, Palkóm, édes Palkóm - mondá a kicsi királykisasszony -, tudod-e, hogy az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két sárig kancacsikó a két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé akarsz lépni a küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrádzik belé. Hanem hallgass ide! Van az ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak feléd, kapd fel bátran, ne féltsd a kezedet, s üsd addig a lovakat, amíg meg nem adják magukat! Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg, csak úgy teszek, mintha én is rúgnálak téged! Nesze, adok egy rézkantárt is, azt aztán rendre húzd a fejünkbe, a többi a te gondod.
Azzal a királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy holnap aztán nyitva legyen ám mind a két szeme.
Palkó megfogadta a tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda. Pitymallatkor fölkelt, s ment hátra az istállóba. Már messziről hallotta, hogy ott vannak a paripák, úgy nyeríteztek, táncoltak, dobrokoltak. No, Palkó, most meleged lesz, azt mondom. Mikor az ajtót kinyitotta, az öt paripa úgy rúgott feléje, hogy karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt olyan tedd el s elé se vedd legény, felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s neki a fekete ménlónak - sirítsd! üti, vágja, dögönyözi, hogy egyszerre csak elterült a hídálláson, s a jászolt is harapta nagy kínjában. Hamar a fejébe a rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal a ló neki, vesd el magad! - repült a fekete ménló, mint sebes szélvész. Mikor aztán a hab csak úgy szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba. Azon módúlag jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de amikor a szürke kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg ütötte a hídlást, a jászolt, s nagyokat rikkantott. No, ez hamar megadta magát.
- Látod-e - mondta most a fekete kanca -, úgy-e mondtam, hogy ez az istentelen szürke csikó elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen megfizetek azért a sok szenvedésért!
Hallja ezt Palkó, s a fülibe suttintja a szürke csikónak:
- Hallád-e, mit beszélt az anyád?
- Hallám, hallám, csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert itt nincs maradásunk ez órától fogvást!
Aj, Szűz Mária, ne hagyj el! - repült a csikó, hogy a lába nem is ért földet, repült a madárnál is sebesebben, a szélnél is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben, hegyen át, völgyön át, erdőn-mezőn keresztül, folyóvizeken, tavakon, tengereken is keresztül, s hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak megszólal a csikó, s mondja Palkónak:
- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!
- Látok egy sasmadarat, hétrőfnyire szakad a láng a szájából, s egyenesen utánunk repül.
- No, ha látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utólér. Hanem én most keretübucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belőlem, te is bucskázz átal a fejeden, s kölespásztor lesz belőled. Ha az apám kérdi, hogy nem láttál-e erre egy csikót, meg egy legényt, mondjad neki: de bizony láttál, amikor ezt a kölest elvetették.
Na úgy lett, ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:
- Hé, földi, nem látott-e kend egy csikót, s rajta egy szép legényt?
- De bizony láttam, mikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy négy hete, ha nem több.
- Nem azok voltak hát, akiket én keresek - mondá a sas, s azzal visszafordult, s meg sem állott hazáig.
Mondja otthon a feleségének, hogy s mint járt.
- Ó, te boldogtalan, te - mérgelődött a királyné - hiszen az a kölesvetés a te leányod volt, a pásztora pedig Palkó! Hogy tudának így elbolondítani! Tüstént eredj utánuk!
Meg sem szusszant a király, repült vissza sas képében.
Ezalatt Palkóék is vágtattak hegyen-völgyön által, de a csikó most már kezdett lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:
- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?
- Látom, hogy repül utánunk egy sas, s a szájából tizennégy röfnyire szakad a láng.
- No, ha látod, az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, és bárány leszek, te pedig pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót, s egy szép legényt, mondjad neki: láttál, mikor ezt a bárányt fiadzották.
Másodszor is bolonddá tették a sast, s az visszafordult nagy mérgesen, repült haza egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy bárányt meg a pásztorát.
De még csak most lett igazán mérges a királyné.
- Ó, te bolond, te, hiszen az a bárány a te leányod volt, a pásztor pedig Palkó! Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak!
Repült a király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is meg-megnyiladozott. Vágtatott a csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb volt. Hátraszólt Palkónak:
- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?! Mintha láng perzselné a szőrömet.
- Látom, hogy ismét repül utánunk a sas, de most úgy szakad a láng a szájából, hogy nem látom az eget a füstjétől.
- No, ha látod, mindjárt vége az életünknek, ha hirtelen fejünkön keresztül nem bucskázunk. Hát most egy kápolna lesz belőlem, Palkó, tebelőled a kápolnában remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s ilyen csikót, s ilyen s ilyen legényt, mondjad: de bizony láttál, mikor ezt a kápolnát építették.
Mire keresztülbucskáztak a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak, lecsapott a sas is, hogy a föld mind megperzselődött körülötte, s kérdi a remetét:
- Ugyan bizon, te szent ember, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt szürke csikóval?
- Hát biz én, ha jól emlékszem, láttam ezelőtt egy esztendővel, mikor ezt a kápolnát építették. - No, ha akkor láttál, az nem is az, akit én keresek - mondá a sas, s visszarepült a királyi palotába.
A királyné már kint állott a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy csúfondárosan.
- Megint elbolondítának, úgy-e?! No, az sem fele kár, amit te megeszel!
Eleget bizonykodott a király, de így s de úgy őneki azt mondta a remete, hogy most esztendeje látott egy szürke csikót: a királyné majd megpukkadt a méregtől s bosszúságtól.
- Ó, te bolond, te, hiszen az a remete Palkó volt, s a kápolna a te leányod! No, most én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítanak!
Abb' minutában sólyommadárrá változott, s repült Palkóék után, a gondolatnál is sebesebben. Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább lassan, mint sebesen, s többet hátra, mint előre. Egyszer csak hátraszól a csikó:
- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!
- Látok egy sólyommadarat, de ennek aztán hetvenhét rőfnyire szakad a láng a szájából.
- No, ha bizony látsz, tudd meg hát, hogy ez az én anyám, s most ugyancsak jól vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet el bolondítani. Hát én most tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a sólyommadár!
Hiszen azt jól eltalálta a csikó, hogy a sólyommadarat nem lehet elbolondítani, mert az, ahogy tóvá, meg récévé változtak, egyenest lecsapott a récére. De amikor lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette, mert olyan ügyesen alábukott mindig, hogy nem tudta megfogni. Fogja magát a sólyommadár, visszaváltozik királynénak, felkap egy nagy követ a tó partjáról, a récét megirányozza. De a réce most is hirtelen lebukott a tóba, s a kő nem találta el. Ami kő volt a tó partján, mind a récére dobálta, de csak nem tudta eltalálni. Mikor aztán egy kő nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte, s megátkozta őket, de olyan erősen, hogy ég s föld elsötétedett. Azt kiáltozta feléjük, ahogy a torkából kifért:
- Kifogátok rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból kifogytam, úgy megveréd a vasrúddal te, ölőgyilkos Palkó. Most kiforgatsz a harmadik leányomból is. De megátkozlak, hogy úgy elfelejtsétek egymást, mintha soha nem is ismertétek volna!
Többet nem szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a fején, ismét sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyű lángolással.
Ahogy elrepült, a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belőle, a récéből pedig Palkó, még hétszerte szebb, mint annak előtte. Most már nem tarthattak senkitől, semmitől, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a szemük látott. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek. Ott leültek, egy kicsit diskuráltak, hogy mi lesz, mint lesz ezután. Egyszerre csak elnyomta őket az álom, s elaludtak.
Reggel, mikor fölébredtek, néznek, néznek egymásra, de úgy, mint két idegen. Kérdi Palkó:
- Ki vagy, te szép leány?
A leány is kérdezi: - Hát te ki vagy, te szép legény?
Mondja ez is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták elgondolni, hogy kerülhettek össze. Hanem azért szépen bementek együtt a városba, s ott elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott egy urasághoz inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belső leánynak.
Telt-múlt az idő, s Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a királykisasszony lakott, járt oda, hol levéllel, hol üzenettel, látta mindennap a királykisasszonyt, beszélgettek is együtt, de egymást nem ismerték.
Mikor éppen egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta őket, Palkó látja álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba a házba, hogy a királykisasszony lakott, s mondja neki, hogy milyen csudálatos álmot látott. - No, az igazán csudálatos álom - mondá a leány. - Én meg azt láttam az éjjel, hogy a fekete kanca pusztult el.
Néznek, néznek egymásra, eszénkedni kezdenek, s hát egyszerre csak eszükbe jut, hogy ők ismerték egymást valamikor. Még jobban nyiladozni kezdett a fejük, s haj, édes Jézusom, se szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak, ölelkeznek, csókolóznak.
Mindjárt megfejtették az álmot, hogy ez nem is lehet másként: meghalt a király s a királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, míg haza nem értek.
Csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. A királykisasszonyt kikiáltották királynak, s szabadjára hagyták, hogy válasszon urat magának. Bezzeg hogy szép Palkót választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka, s a mindenféle fáin lé. Azután a fiatal pár dióhéjba kerekedett, az Olton leereszkedett, s meg sem állottak míg Palkó anyját meg nem találták. A szegény asszonyt maguk közé ültették a dióhéjba, s vitték magukkal a királyi palotába.
AJÁNLOM AZ OLDALT
