Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl volt egy király, s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másnál. Sokat tűnődött a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék. Egyik eszével azt gondolta, hogy a legidősebbre hagyja, mert azt is illeti meg igazság szerint: másik eszével meg azt, hogy a legkisebbre. Rózsa királyfira hagyja, mert hát az volt a legkedvesebb fia. Azután pedig azt gondolta, hogy ez sem igazság: hagyja a középsőre.
No, emiatt ugyan kár volt évelődni, búcsálódni, mert egyszer csak bé-rontott az országba a Kutyafejű király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyű nagy háborúban elesett a király is, s a királyfik is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életöket. Nem maradt az ég világán egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk, s három kutya. Így, ahogy voltak, elindultak világgá. Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sűrű rengetegbe értek, sűrű rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielőtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendőt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszaügyeljenek a kendőre, s ha színében vörösre változnék, amelyik életben van még, induljon a testvére után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.
Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidősebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középső pedig sem jobbra, sem balra: hanem indult egyenesbe.
Hol járt, merre járt a két idősebb királyfi, tőlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam, éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdőn, s meg sem állott, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be ő, ha az ördögök laknak is abban a palotában.
Ahogy gondolá, akként cselekedék. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élő lelket sem talált. Megy a palotába, végigjárja a szobákat, s hát ott sem talál senkit. Felkajtatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált: hé, ki lakik itt, hé?! de kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Ő bizony egyet sem konfudálá magát, ahol, ni, volt egy terített asztal, a mellé letelepedett, evett-ivott a temérdek italból, amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba, az is meg volt vetve fáintosan. De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndül a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökik az ágyból, fut az ablakhoz, kinéz az udvarra, s hát jő hét óriás, magasabb a legmagasabb toronynál.
"No, most szervusz, világ, vége az életemnek!" - gondolá a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.
Jönnek az óriások nagy derendóciával, s ahogy belépnek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidősebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyéből.
- Valami emberbűzt érzek - mondá a legidősebb.
- Mi is azt érzünk - mondták a többiek.
A legkisebb óriás egyszeriben hasra feküdt, s benézett az ágy alá.
Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:
- Bújj ki az ágy alól, te emberizink!
Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett, ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, dajnáltak, lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.
No hiszen, csakhogy elmenének! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak elémászik egy leányfejű kígyó, összeszedegeti Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, mely melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizéből, s hát - láss csodát! - megelevenedék Rózsa királyfi, szebb volt, erősebb volt, mint annak előtte. Azonközben a leányfejű kígyóról is lesovállott a kígyóbőr a hónaljáig, s azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettővel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.
"No, hanem - gondolá magában - most én sem bújok az ágy alá, megközdök azokkal a kutya óriásokkal!"
Fölment a palotába, evett-ivott, amennyi beléfért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.
- Ne, te, né! - rikkant a legidősebb -, feltámadott az az emberizink.
Mondja a legényeinek: menjenek előre, s hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.
Szaladnak a legények, nekiesnek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erősebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.
Hej, megmérgelődtek az óriások, uccu föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejű kígyó ismét elébújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az ő testéből a kígyóból lesovállódott övig. De mire Rózsa királyfi feleszénkedett, a leányfejű kígyó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Rózsa királyfi most még hétszerte erősebb volt, mint tegnap, várta erősen, hogy csak jöjjenek azok a kutya óriások, őt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjék meg az óriásokkal.
Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messziről rengett a föld.
- Csak jertek, jertek - kiabált Rózsa királyfi -, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!
Nagyot kacagnak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erős forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.
Haj, Uram, Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erősködék szegény feje, egyet-kettőt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyőzték, s a testét miszlikbe aprították.
Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejű kígyó azonmódulag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erősebb volt, mint azelőtt való nap. De most a leányfejű kígyó sem tűnt el, hanem a testéről egészen lesovállott a kígyóbőr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbőrből, hogy Rózsa királyfinak szeme-szája tátva maradt.
- Csudálkozol úgy-e? - szólalt meg a leány. - Egyet se csudálkozz, Rózsa királyfi (mert én már jól ismerlek téged), az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy dajkám megkuruzsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levehetem a kígyóbőrt, mert te olyan erős vagy, hogy legyőzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.
Mondá erre Rózsa királyfi:
- Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörű királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.
- No, ha te nem, én sem - mondá a királykisasszony, avval csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.
Mikor aztán estére kelt az idő, megjöttek az óriások is. Messziről meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt. Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ. Hogy az ördöngös királykisasszony, aki a kezükből kiszabadult volt, támasztotta fel Rózsa királyfit.
- Hiszen többet fel nem támasztja! - fenyegetődztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.
- Jertek, jertek! - hívta Rózsa királyfi.
Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erő volt mint külön-külön egy óriásban, s a harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás nyakát mint a torzsát.
Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: no, ha jött, fűbe is harapott mind a hét óriás.
Hej örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondá Rózsa:
- No, most kettőnké a világ itt maradunk halálig!
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekint, ahol fehér kendőt kötöttek volt a testvéreivel egy fa tetejébe, nézi, nézi, s erősen megszomorodik.
Kérdi a királykisasszony:
- Mi bajod van Rózsa királyfi, hogy színedben egyszerre megváltoztál?
- Hej - mondá Rózsa királyfi -, nézz amoda, arra a magas hegyre, lá-tod-e?
- Látom.
- Hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy véres kendő, látod-e?
- Látom.
- Nohát az a véres kendő azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresem őket! Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.
Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult egybe a bátyjai után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztó füvet s egy korsócskával az élet vizéből, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tőle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel nappal szakadatlan. Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda van kötve két kutya. Nézi, nézi, s megismeri a kutyákat, az egyik idősebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bemegy a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott. Kijön a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedik egy fa alá, s tüzet gyújt. Gondolja, itt kell lenni valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tűzvilágra. Amint a tűz mellett üldögélne, csak elszalad előtte egy nyúl. Veszi a nyilát, lelövi a nyulat. Gondolja: ez éppen jó lesz vacsorára. Nagy szorgosan megnyúzza a nyulat, nyársat csinál, ráhúzza, s a jó égő parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólal valaki a fán, a feje fölött.
- Jaj de fázom, jaj de fázom! - mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.
Rózsa királyfi fölnéz a fára, s hát egy olyan öreg asszony ül ott, hogy az orra a térdét veri. Mondja neki:
- Szálljon le, ha fázik, néne, s füttőzzék a tűz körül!
- Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák - szólt le az öregasszony. - Hanem levetek egy szál szőrt, azt dobd a tűzbe, s akkor talán nem bántanak.
- Jól van - mondá Rózsa királyfi -, hát csak dobja le kend azt a szál szőrt.
Az öregasszony ledobta a szőrt, Rózsa királyfi a tűzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varasbékát, aztán lekuporodott ő is a tűz mellé s a békát sütni kezdette. Süti, süti a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondol, mit nem az öregasszony, átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belőle. Aj! megharagszik Rózsa királyfi, kirántja a kardját, hogy a vén banyát egyszeribe kettéhasítja. No, hallj csudát! - ahogy hozzácsap a karddal, az tüstént hasábfává változik!
Felszökik a boszorkány a tűz mellől, s azt mondja:
- Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek! Megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!
"No, most csakugyan vége az életemnek - gondolja Rózsa királyfi -, elpusztít ez a vén boszorkány!"
Szólítja a kutyákat: meg sem mozdulnak. Szólítja másodszor, harmadszor, nem mozdulnak.
"Hej, uramisten, mit csináljak?!" - gondolja magában Rózsa királyfi. Néz erre, néz arra, s bizony, ha nem szégyelli, még meg is futamodik a vén boszorkány elől. Az ám, de még a lába is a földbe gyökeredzett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszibe jut az élet vize, amit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy-egy cseppet, hát erre csak felszöknek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beleharapnak a testébe, hogy egyszeribe kibuggyant a vér, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp éppen a hasábfára cseppent, s ez tüstént karddá változott. Fogja Rózsa királyfi a kardot, s mondja:
- No te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! - s lenyisszenti a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondja, hogy hová temette a bátyjait.
- Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?
- Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom! - könyörgött a boszorkány.
Hát csak ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeribe kiásta őket, az élet vizével leöntötte, s abban a minutában fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csudálkozással.
- Ejnye, de sokáig aludtunk! - mondá a legidősebb királyfi.
- De még milyen sokáig! - mondá Rózsa királyfi. - Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.
Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már veresre sírta volt a szemét. Azt hitte, hogy soha többé nem látja Rózsa királyfit. Egyszeribe papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr.
Lakodalom után Rózsa királyfiból az Óriásország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével, visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta, hogy éljenek azok is szegények.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
Hammas Jutka
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Ennek az asszonynak csak egy leánya volt, de bezzeg ebben sem telék valami nagy öröme. Olyan rest volt ez a leány, hogy híre ment hét vármegyén túl. Reggeltől estig a hamuban ült, azt harizsgálgatta, kevergette az ujjaival, s a falubeliek el is nevezték Hammas Jutkának. Istenem, istenem, mennyit évelődött a szegény özvegyasszony! Nem elég az özvegysége, még rest is legyen a leánya. Hiába minden szép szó: dolgozz te is, leányom, valamit; fonj legalább egy orsó kendert egy nap!
Beszélhetett annak: egyik fülén be, a másikon ki.
Egyszer aztán kifogyott a béketűrésből a szegény asszony, fogta a guzsalányt, mégpedig két kézre, s rútul eldöngette Jutkát.
- Nesze, nesze! Kell-e még?
Hej, sírt Jutka, sírásától csak úgy zengett a falu, s azt mondta az anyjának, hogy őt ugyan többet meg nem veri, mert ő világgá megy.
- Menj Isten hírével, jó utat, ahol sár nincs!
Jutka ment is, de amint nagy sírva kilépett az utcára, hát éppen arra jön hatlovas hintón a királyúrfi. Megállította a hintót, s kérdi a szegény asszonyt:
- Ugyan bizony, nénémasszony, miért verte meg a leányát?
Felelé az özvegyasszony:
- Azért, instálom, mert nem győzöm kenderrel, már a kertem födelét is felfonta, s még mindig fonni akar. A jóból is sok a sok!
- Igazán, hát csakugyan olyan jó fonó ez a leány? - mondá a királyúrfi -, akkor csak jöjjön én hozzám, ott akad fonnivalója. Egy nagy granárium tele van kenderrel, s ha egy hónap alatt mind fölfonja, itt a kezem, nem disznóláb, feleségemmé teszem.
"No hiszen - gondolta az asszony -, abból ugyan semmi sem lesz, de csak vigyed!" A leány is éppen így gondolkozott, de azért felült a hintóba, hátha történik valami világcsudája.
Ahogy megérkeztek a király palotájába, a királyúrfi Jutkát mindjárt bekísérte a granáriumba. Azt mondta:
- Na, Jutka, itt fonhatsz kedvedre. Amit mondtam, mondtam: ha egy hónap alatt felfonod, ami kender itt van, feleségemmé teszlek.
Jutka még szólni sem tudott, úgy megijedt a tenger sok kender láttára. Hiszen ezt ő ezer esztendeig sem tudja felfonni. Sírás, búcsálódás volt éjjele-nappala. Telt-múlt egyik nap a másik után, eltelt egy hét, el kettő, el három, de a kendernek még egy szál sem volt híja. A kis inasocska, aki enni hordott, kérdezte: mikor fog már a fonáshoz, de Jutka csak azt felelte: van még arra elég idő.
Hanem amikor maga volt a granáriumban, úgy sírt, mint a záporeső. Hogy is tudott olyan világbolondja lenni, hogy beüljön a granáriumba! Mindjárt eltelik a hónap, s a királyúrfi talán fejét véteti nagy bosszúságában, amiért őt bolonddá tette.
Amikor éppen azon gondolkoznék, egyszerre csak, a jó Isten tudja, honnét, elébe toppant egy icipici törpeember. De ennek a törpeembernek éppen hétrőfös volt a szakálla, s amerre járt, mindenütt felseperte a szemetet a szakállával. Megijedt Jutka: "Jaj, Istenem, ne hagyj el, miféle csúf állat, csúf emberke ez!"
De a törpe megszólalt:
- Jó estét, Hammas Jutka! Tudom én, hogy mi a bajod. Egy csöppet se búsulj, én egy hét alatt mind egy szálig fölfonom, ami kender itt van, még föl is motollálom. De akkor aztán velem kell jönnöd. - Hogy menjek veled - mondá a leány -, mikor a királyúrfi szánt magának?
- Jól van - mondá a törpe -, nem viszlek el, ha míg készen leszek a fonással kitalálod a nevemet.
Gondolta a leány: isten neki. Mindegy már, akármerre fordul az sorsa. Kezet adott a törpének, megvolt az egyezség.
A törpe azután minden éjjel eljárt a granáriumba, s olyan sebesen font, hogy Jutkának szeme-szája elállt a csodálkozástól. Amit éjjel font, azt elvitte, s nappal az erdőben felmotollálta a faágak közt.
Mikor már csak egy nap volt hátra a hónapból, jön a vacsorával a kis inaska, s kérdi Jutka:
- Hát mi újság odakinn, te kis inasocska?
- Ott bizony az, hogy ha felfonod a kendert holnap estig te leszel a királyúrfi felesége.
- Hát egyebet nem hallottál, te kis inasocska?
- De bizony hallottam. Ma délután vadászni voltam, a királyúrfival, s hát amint az erdőben bolyongunk, valami zakatolást hallunk a faágak közt. Felnézünk, s mit látunk ott? Egy icipici törpeember volt, hétrőfös a szakálla - hallj csudát! -, motollált a faágak közt, s mind azt mondogatta:
Én vagyok a tirpe-törpe Gyurka,
Feleségem leszen Hammas Jutka.
- A királyúrfi nagyot kacagott, hogy mit beszél a csúf emberke, azzal továbbmentünk.
Hej, megörült erre a beszédre Hammas Jutka. Most már tudta a törpe nevét. A kender is föl lesz fonva, s mégsem kell elmenni a törpével.
Utolsó est eljön a törpe, s mondja a leánynak:
- No, Jutka, mind egy szálig felfontam a kendert, most már jer velem. Vagy talán bizony tudod a nevemet?
Jön reggel a királyúrfi s vele az egész udvar. Volt bezzeg nagy álmélkodás. Mindenki azt mondta, hogy ilyet, mióta a világ fennáll, emberi szem még nem látott. Még az öreg király is azt mondta:
- No, fiam, eddig elleneztem a házasságodat, de már mostan azt mondom: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el. Mindjárt meg is tartották a lakodalmat. Az volt aztán a lakodalom! Mind ott volt, aki el nem késett. Mind evett-ivott, aki kapott. Különösen két öregasszony hiába lábatlankodott, mindent felfaltak előlük.
Fogták magukat, s elmentek a királyúrfi elé panaszra.
De még a királyúrfi sem látott ilyen csúf két asszonyt. Az egyiknek a szeme héja, a másiknak meg az ajka verte a földet. Kérdi egymás után:
- Hát a kend szeme héja miért fittyent le a földig?
- Azért, felséges királyom, mert egész életemben fontam, s mindig az orsón volt a szemem.
- Hát a kend ajaka miért fittyent le? - kérdé a másikat.
- Az bizony azért, mert sokat nyálaztam a kendert, hogy többet fonhassak.
Hej, megijedt a királyúrfi! Hiszen akkor még az ő szép felesége is így elcsúfulhat. De bezzeg megtiltotta mindjárt Jutkának, hogy többet az életben még orsót is fogjon a kezébe. Jutka pedig, akár hiszitek, akár nem, szót fogadott, s ma is él, ha meg nem halt.
A táltos kecske
Egyszer volt, hol nem volt, nem is erőst messze, csak Galambfalván, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az ég világon, csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félre járt a juhseregtől, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni. Egyszer, mikor már erősen kijött a béketűrésből a szegény legény, fogja a botját, s amúgy istenesen ódalba hajítja a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak továbbugrándozott, a bot pedig - láss csudát! - eltűnik a föld színéről.
Odafutott a legény, keresi a botját, hát akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befért ott. Gondolja magában a legény, hogy ő bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról, az isten nyugtassa meg. Rikkant egyet: szervusz, világ! s azzal csak hupp! eltűnt, mintha sohasem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába.
Hát édes jó Istenem, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfű termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdőkben olyan ragyogó, fényes palotára talál, hogy szinte megvakult a nagy fényességtől. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolja a legény: "Egy életem, egy halálom, bémegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott." Oda bizony bé is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másnál. Bezzeg volt keze fogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.
Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, ő a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött.
Ekkor azt mondá az egyik tündérkisasszony:
- Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet ez életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jő a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszőt, jól gondját viseljed, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszőnek olyan csoda ereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyet hal, a nem eleven test úgy összezsugorodik az ütésétől, hogy a zsebedben is elviheted.
Megköszöni a legény a szép ajándékot, gondolta, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvessző annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, hogy elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki.
Köszön neki:
- Adjon Isten jó napot, éfi leány!
- Adjon Isten neked is, szegény legény, hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár?
- Én bizony - feleli a legény -, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te: Azt mondd meg nekem!
- Hej, könnyű volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejű sárkány hozott ide.
Szóból szó lesz, addig is addig, hogy a legény csak bészökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejű sárkány vadászni jár.
De egyszer csak nagyot csendül a rézvár, s hát jő a hétfejű sárkány. Hét singre szakadt előre a láng a szájából. Megijed a leány, s hirtelen bebújtatja a legényt az ágy alá. Bejő a sárkány nagy zakatolással, derendóciával, nagyokat szippogat az orrával, s kérdi a leányt:
- Ki van itt, hé? Miféle emberszagot érzek?
Eleget a leány, esküdözik égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de a hétfejű sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt.
No, ez most bizonyosan szörnyű halálnak halálával hal meg, szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszibe jut, hogy van neki egy aranyvesszeje, suhint egyet azzal a hétfejű sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Abba a helyben szörnyű halált halt.
- No, most mehetünk - mondá a legény -, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából.
Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintá a legény az aranyvesszővel.
Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudják, hogy ezt meg a tizennégy fejű sárkány rabolta el.
- Hiszen majd adok én annak! - erősködött a legény.
Bementek a várba, s mikor a tizennégy fejű sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, megkollintotta az aranyvesszővel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott a legény, s egy kicsi ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták útjukat.
Mentek, mendegéltek, hegyen-völgyön által, s egyszer csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettő, de az aranyvárból nézett ki gyönyörű szép leány!
Felszól a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a másvilágban!
- Hej, hogyne szeretném - sóhajtozott a leány -, elmennék én szívesen, de huszonegy fejű sárkány megöl, ha innét elmozdulok!
- Csak gyere ki, ne félj - biztatá a legény -, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejű sárkánynak! Kettőt már megöltem, ő lesz a harmadik.
Még jóformán nem is végezheté a beszédjét, nagyot csendül-bondul az aranyvár, s hát jő a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, nagyot dobban egyet, s kérdi:
- Hát ti mit kerestek itt, emberizinkek?
- Mi bizony téged - felel a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszővel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testiről.
Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem felejtkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette.
Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeztek a likhoz, indulnának is fölfelé, de hogy?
Hej, aki árgyélusa van - rikkant egyet a legény -, ide eljöttünk, de hogy vergelődünk fel, még magam sem tudom!
Búcsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájokat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kell élniök.
Hát egyszer csak, amint így búcsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólal a legény:
- Az Isten istenemre ne legyen, ha ez nem az én táltos kecském mekegése. Az a', Isten, Krisztus úgy segéljen! No, ne féljetek, leányok, nem maradunk itt!
Lehajlik szegény a lik szájához, a száját fölfelé tartja, s nagyot rikkant:
- Cege, te, hé! Hé, cege, hé!
- Mekeke! - felelt vissza a kecske.
- Te vagy, édes kecském? Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba', kösd össze azokat, azután kösd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét!
- Mekeke! Hányan vagytok? - kérdé a táltos kecske.
- Csak négyen! - kiáltá a legény.
- Hát aztán versz-e még többet? - kérdé a kecske.
- Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet!
Elfut a kecske, összekeríti, amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon.
Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tőle mind a három almát, de még az aranyvesszőt is.
Úgy egyeztek meg azután, hogy először felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit s legutoljára a legényt magát. Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszék minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kiellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske féligre felhúzta, elvágják a kötelet, ők pedig továbbállítanak az almákkal meg a vesszővel.
Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erősen feje lágyára esett, mint ők gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fejérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt is kezdte húzni a táltos kecske, de még felire sem húzhatá fel, azok az istentelen fejérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kő visszasuppant.
Hej, édes Jézusom! Elbúsulta magát a szegény legény, s erőst meg volt keseredve, hogy őt így el tudták bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatá a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték.
No, mos már mehet, amerre a szeme lát, csak ki nem a hazájába. Hova tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolja magában, ő bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élnie, hát vígan éli világát. Elmegy a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát a tündérkisasszonyok úgy táncolnak, hogy felfordítják a palotát.
Hajjahaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek. Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették-vették egymás kezéből, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.
Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdi a legszebb tündérkisasszony:
- Hát, te szegény legény, ugyan bizony hogy kerekedtél ide vissza?
Elbeszéli a legény nagy szomorún, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal.
- Egyet se búsulj azon, te szegény legény! - vigasztalá a tündérkisasszony. - Nesze, adok neked most egy gyémántvesszőt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszővel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár.
Azt mondja a legény:
- Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok kivergődni a hazámba?
- Azzal se évelődj - mondá a tündérkisasszony -, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettőt üt az óra. Majd csak eligazodol ezzel, vagy így, vagy úgy.
Elbúcsúzik a legény nagy hálálkodással, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, talál egy nagy fát, de ez akkora volt, hogy a legfelső ága éppen az égig ért. Ezen ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát lelkem, Istenem, egy rengeteg nagy kígyó csak tekergőzik fel a fán, s egyenest a fészeknek tart. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat.
"De már azt nem hagyom!" - mondá a legény magában. Azzal - uzsgyi neki! - csak beléfogódzik a legalsó ágba, hirtelen felmászik a fára, elé a gyémántvesszőt, s olyant suhint a kígyóra, hogy az csak lefordult a fáról.
Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. Egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölé, s hát ez éppen öreg sas maga, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Meglátja a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyint egy szál tollával.
- Hát te mit keresel itt?! Most mindjárt halálfia vagy!
Aj, sírnak csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg.
Azt mondja az öreg sas:
- No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam?
- Hej - sóhajtott a legény -, nagy lenne az én kérésem még neked is!
- Talán bizony ki szeretnél jutni ebből a mi hazánkból?
- Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! - álmélkodott a legény.
- No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is.
Azzal nagy hirtelen fevetett a hátára egy nagy átalvető elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy ha enni kér, csak essen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetőből.
Felül a legény a sas hátára, s ez repül is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentő nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetőből. Addig kérte, hogy egyszer adna szegény legény, s hát egy befaló falás sincs.
- Adj húst, legény - kiáltott a sas -, mert különben nem viszlek a hazádba!
Megijed a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen elérántotta a bicskáját, s kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak.
- Érzem, hogy emberhús - szólt a sas hátra -, de ezzel fel is viszlek a hazádba.
Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s hát ott voltak a lik száján.
Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, ha valahol megtalálná a három várat.
Megy, mendegél, hegyeken-völgyeken átal, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hall.
Megáll a legény, hallgatódzik, fülel mindenfelé.
- Ez, Isten, Krisztus úgysegéljen, az én táltos kecském.
Megy a mekegés után, s addig megy, addig megy, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakban ott ült nagy pirimókosan az első leány.
"Megállj - gondolá a legény -, mindjárt a zsebembe kerülsz te!" - s azzal csak megsuhintá a várat a gyémántvesszővel, a várból alma lett, s ő a zsebébe tette.
Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ér. Ezt is megsuhintja, s a várból lett almát leányostul a zsebébe teszi. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, megsuhintá újra azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Bemegy a legény a várba, de szeme-szája eláll a sok minden fényességtül, nem találja helyit. Végigjárja a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg.
Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé.
- Hej, csak volna itt még valaki!
Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés éppen az a tündérkisasszony, aki gyémántvesszőt ajándékozta.
- Te az enyém, én a tied!
De bezzeg lett nagy sokadalom-lakodalom. Táncolt minden lélek, de legelöl a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
