Táltos Jankó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt, mint a templom egere, még száraz kenyeret is csak nagy ritkán ettek.

Kérdi egy reggel a szegény ember az idősebb fiától:

- No, édes fiam mit álmodtál az éjszaka?

- Én bizony, édesapám, azt álmodtam, hogy egy terített asztal mellett ültem, s úgy jóllaktam, hogy a királlyal sem cseréltem volna. A hasam csak úgy felpuffadt a sok minden jótól, aztán elkezdtem verni, mint a dobot, s olyan erősen puffogott, hogy a puffogástól amennyi veréb volt a faluban, mind szétrepült.

- Hát, fiam - mondá szegény ember -, ha olyan jóllaktál, akkor neked nem is kell ma kenyér. Ha kéne is, hiába kéne, mert úgy sincs.

Kérdi a középső fiától is:

- Hát, te fiam, mit álmodtál az éjszaka?

- Én édesapám azt álmodtam, hogy vettem a vásáron egy pár sarkantyús csizmát, de aztán az olyan sarkantyús csizma volt, hogy mikor a bokámat összevertem, hetedhét országra hallatszott a sarkantyú pengése.

- No, ennek csakugyan örvendek - mondá a szegény ember -, akkor legalább nem kell neked csizmát vennem.

Most a legkisebb fiától, Jankótól kérdezte meg:

- Hát, te fiam, Jankó, mit álmodtál az éjszaka?

Mondá Jankó:

- Én is álmodtam valamit, édesapám, de hogy mit, senkinek a világon meg nem mondom.

- Senkinek meg nem mondod, de nekem meg! - rikkantott rá a szegény ember.

De hiába faggatta, fenyegette Jankót, hiába ütötte-verte, kérdezte, egy szót el nem árult az álmából. Mikor már nem tudta szenvedni az apja verését, kiszaladt a házból, futott fel az utcán, ki a mezőre, be az erdőbe, árkon-bokron keresztül, utána az apja is egy nagy husánggal.

Amint így szaladnának, jön velük szembe a király hatlovas hintón, nagy kísérettel. Megállítja őket. Kérdi a szegény embert:

- Hé, atyafi, miért kergeted azt a fiút?

- Hogyne kergetném - mondá a szegény ember -, amikor nem mondja el, mit álmodott az éjszaka.

- Jól van - mondá a király -, hagyj békét annak a fiúnak, add hozzám szolgálatba, majd nekem elmondja az álmát!

A szegény ember szívesen beléegyezett, mert a király még egy nagy zacskó pénzt is adott neki. Szépen hazament, s a király is ment a maga útjára.

Ahogy a király megérkezett a palotájába, első dolga az volt, hogy elévegye Jankót, s mondja neki:

- Na, Jankó fiam, hadd hallom az álmodat!

- Felséges királyom - mondá Jankó -, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem mondhatom el az álmomat senkinek a világon.

Fenyegette a király mindenféleképpen, hogy így felakasztja, hogy úgy kerékbe töreti, meg amúgy lófarkára kötteti, de mind hiábavaló volt: Jankó nem mondta el az álmot.

Megharagudék a király erősen, s mondta:

- Na, megállj, Jankó, nem akasztalak fel, kerékbe sem töretlek, ló farkára sem köttetlek, rettentőbb halált szántam én neked.

Egyben behívatott két katonát, s parancsolta, hogy vigyék Jankót a palota legmagasabb tornyára, falazzák be a toronynak ajtaját-ablakát, hogy vesszen ott éhen-szomjan ez a makacs legény.

Vitték Jankót a katonák, de éppen abban a szempillantásban lépett be a királykisasszony, s ahogy meglátta Jankót, rajta feledkezett a szeme, s ahogy megtudta, mit akarnak Jankóval, egyszeribe elhatározta magában, hogy egy élete, egy halála, megmenti ezt a bátor, szép legényt.

Amikor a kőmívesek Jankót befalazták, az egyik kőmívesnek adott egy csomó pénzt, hogy egy követ hagyjon csak szabadon, hogy lehessen azt kivenni és betenni.

A kőmíves úgy tett, ahogy a királykisasszony kívánta, s Jankó nem veszett sem éhen, sem szomjan, mert a királykisasszony mindennap vitt neki ételt-italt bőven, amikor senki sem látta.

Telt-múlt az idő, egyszer a kutyafejű tatárok királya hét fehér lovat küldött a király udvarába, de olyan egyformát, mint hét tojás, hogy egyet a másiktól megkülönböztetni nem lehetett, s azt üzente a kutyafejű tatárok királya, hogy egy-egy esztendő különbség van egy-egy ló között, s ha vagy a király, vagy pedig valamelyik embere ki nem találja, hogy melyik a hét ló közül a legfiatalabb, s melyik az utána következő, a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, felkerekedik katonáival, elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad, nem kegyelmez még a királyának sem, csak egyes-egyedül a leányának, azt elviszi magával feleségnek.

Összehívatta a király a tanácsosait, tanakodjanak éjjel-nappal. Összehívattak az országból mindenféle bölcs embert, de egy sem találtatott, aki megkülönböztesse a hét lovat egymástól.

Hej, nagy búba merült az egész ország. Búsult a királykisasszony is, mert mi haszna néki abban, ha meg is hagyják az ő életét, ha a kutyafejű tatárok királya elviszi magával. Este, mikor vacsorát vitt Jankónak, sírva panaszolta el, hogy mi történt.

- Amiatt bizony egyet se sírjon, felséges királykisasszony - mondá Jankó -, könnyű ezt eltalálni, hogy hét ló közül melyik másik. Mondja meg az édesapjának, hogy tetessen ki az udvarba hét tekenő zabot, mind más-más esztendőből való termést, s majd meglátják, hogy a legkisebb ló az idei zabot eszi meg, s a többi amint következik, abban a sorrendben.

Mondja a királykisasszony nagy örömmel az apjának, hogy mit kellene tenni.

- Hát ezt neked ki mondta? - kérdezte a király.

- Ezt én álmomban láttam - mondá a királykisasszony, mert nem akarta elárulni, hogy Jankó él.

Jól van, úgy tettek, ahogy a királykisasszony tanácsolta, s mikor a hét ló nekilátott a hét tekenő zabnak, külön-külön mind a hetet megjegyezték, hogy melyik hány esztendős, s azonmódulag visszaküldötték a kutyafejű tatárok királyának.

Csudálkozott a tatárok királya, hogy miféle ördöngös ember találhatta ezt el, mert csakugyan el volt találva, pontosan, hogy melyik ló hány esztendős. Hanem ezzel nem elégedett meg. Most egy pálcát küldött, amelynek mind a két vége egyenlő vastag volt, s azt üzente, ha ki nem találják, hogy a pálcának melyik vége tőről való, kő kövön nem marad az országban.

Nézték, forgatták a pálcát a király udvarában mindenféle okos s bölcs emberek, de bizony nem tudták kitalálni, hogy melyik vége lenne tőről való. A királykisasszony pedig ismét csak elment Jankóhoz, s elpanaszolta, hogy most meg mit adott fel a kutyafejű tatárok királya.

- Azért bizony egyet se sírjon, felséges királykisasszony - mondá Jankó -, nincs annál könnyebb, mint azt kitalálni. Kössenek a pálca kellős közepére cérnát, azon csüngessék le, s amelyik oldalra egy kicsit lebillen a pálca, ott van a tőről való vége.

Szaladt a királykisasszony az apjához, s mondja, hogy ő éjjel megint látott egy csudálatos álmot, egy ősz öregember megjelentette neki, mit kell csinálni azzal a pálcával.

Mindjárt cérnát kötöttek a pálca kellős közepére, s hát csakugyan az egyik vége lebillent egy kicsit. Rovást csináltak rá, hogy ez a tőről való vége, s visszaküldötték a kutyafejű tatárok királyának.

Most már megmérgelődött erősen a kutyafejű tatárok királya. Elővette a nyilát, átallőtt a király palotájába, de úgy, hogy a palota megreszketett belé, a nyílvessző végén pedig volt egy írás, hogy ha éppen úgy vissza nem lövik az ő palotájába, egyszeriben indul minden népével, s nem hagy élve senkit a királykisasszonyon kívül.

Udvarába gyűjtette a király minden vitézét, s leányát s fele királyságát ígérte annak, aki azt a nyilat vissza tudja lőni. De nem akadt senki, aki erre vállalkozék, mert a kutyafejű tatárok országa hétszer hetvenhét mérföldre volt innét.

Búsult a király, de még a királykisasszony is. Nem hitte, hogy még Jankó is tudjon segíteni. Elpanaszolja nagy sírással-rívással, hogy mit akar a kutyafejű tatárok királya.

- Ne sírjon felséges királykisasszony - mondá Jankó -, csak menjen el, a követ tegye vissza szépen a helyére, mintha soha ki sem lett volna véve, s mondja meg az édesapjának, hogy valami csudálatos álmot látott, mintha még most is élne az a legény, akit réges-régen befalaztatott, s hogy egy ősz ember jelentette neki, hogy az a legény vissza tudja lőni a nyilat.

A királykisasszony elmondta az apjának, úgy, ahogy Jankó megtanította rá.

A király, bár nemigen hitte, hogy az a legény éljen, kibontatta a falakat. De bezzeg ámult-bámult a király, mikor Jankót meglátta. Szép dali legény volt, szebb, dalibb, mint volt annak előtte. Vitték nagy örömmel Jankót, s mutatták neki a nyilat a palota falában.

- Hát még ez is baj? - mondá Jankó, kirántotta a nyilat a falból, neki huzakodott, s úgy visszadobta, csakúgy surrogott-burrogott belé a levegő, s a kutyafejű tatárkirály palotája táncra kerekedett tőle.

- No - mondá a tatárok királya -, megöregedtem, kenyerem javát megettem, de még így senki meg nem csúfolt engem.

Szerette volna szemtől szembe látni azt a vitézt, aki a nyilat visszadobta. Egyszeriben üzent a király udvarába, s Jankó nem is kérette magát, indult mindjárt tizenketted magával, de ruhájuk fegyverük egyforma volt mind a tizenkettőnek.

Eleget firtatta, vizsgálta a kutyafejű tatárok királya, hogy a tizenkét vitéz közül melyik lehet az a bölcs ember s az a nagy vitéz, aki a nyilat visszahajította, de semmiképpen nem tudta kitalálni.

- Majd kitudom én - mondá a királynak az anyja, aki ördöngős asszony volt.

Estére mind a tizenkét vitéznek egy szobában vetettek ágyat. Az ördöngös vén királyné pedig meghúzottódott egy szögletben, s úgy hallgatódzott.

Mikor már mind lenyugodtak, megszólal egy vitéz:

- Cudar ember ez a király, de ami igaz, igaz, jó bora van.

- Nem csuda - mondja a másik -, embervér van a borában.

- De még a kenyere is jó - mondja egy vitéz.

- Hogyne volna jó, mikor asszonytej van benne! - mondja megint ugyanaz a vitéz.

- Hej, de még ez az ágy is milyen jó puha - mondja megint csak az a másik vitéz.

- Meghiszem azt, ördöngős asszony vetette.

A vén királyné jól megjegyezte magának, hogy melyik ágyból jő ez a beszéd. Mikor aztán mind elaludtak, szépen odasompolygott az ágyhoz, s levágott egy tincset a Jankó hajából.

Reggel fölkelnek a vitézek, s látják, hogy a Jankó hajából egy tincs le van vágva.

Ezt az ördöngős királyné vágta le - mondta Jankó -, senki más, hanem majd túljárunk az eszén.

Mindjárt elvágnak a többi vitéz hajából is egy tincset, s úgy mentek a király elébe.

Aközben a királyné elmondta a fiának, hogy mit hallott s mit csinált, csak nézze, hogy melyiknek a fejéről hiányzik egy tincs, az csúfolta meg őt.

No bizony, azt nézhette, mind a tizenkét vitéznek le volt vágva egy tincs a hajából.

- No - mondá a kutyafejű tatárok királya -, látom, hogy hiábavaló minden mesterkedés, nem tudom kitalálni, hogy melyik közületek az a híres vitéz.

- Ne is mesterkedjél -  mondá Jankó -, én vagyok az a híres vitéz!

- Hát ha te vagy, mondd meg nekem, hogy került embervér az én boromba.

- Az bizony úgy - felelte Jankó -, hogy az inasod, amikor eresztette a bort, elvágta az ujját, és a vére a borba freccsent.

Hívatja a király az inast, rákiált:

- Igaz-e, hogy tegnap vér freccsent a borba?!

- Igaz, felséges királyom, irgalmazz szegény fejemnek, tegnap, amikor a bort eresztettem, elvágtam az ujjamat, s egy csepp vér a borba freccsent.

A király kikergette az inast nagy haraggal, s most meg azt kérdezte Jankótól:

- Hát azt honnét tudod, hogy asszonytej volt a kenyeremben?

- Onnét tudom - mondá Jankó -, hogy a szakácsnéd szoptatós asszony, s amikor a kenyeret dagasztotta, egy csep tej belecsöppent a tésztába.

Hívatja a király a szakácsnét.

- Igaz-e, hogy a tejed belecsöppent a tésztába?

- Felséges királyom - mondá szörnyű ijedtséggel a szakácsné -, igaz, egy csepp belecsöppent a tésztába, amint dagasztottam.

Kikergette a szakácsnét is nagy erős haraggal, aztán megint Jankóhoz fordult, s kérdezte:

- Hát azt honnét tudod, hogy ördöngös asszony vetette meg az ágyatokat?

- Onnét tudom, mert az anyád vetette meg, az pedig, tisztesség ne essék, mondván, ördöngös asszony.

Hej, haragra lobbant erre a király, s azt mondta:

- Látom, hogy bölcsebb ember vagy, mint én, de már azt nem engedem, hogy énnálam bölcsebb ember éljen ezen a világon. Kard, ki a hüvelyből!

Kardot rántottak mind a ketten, s összevágtak, hogy a palota is megreszketett belé. De Jankó nemcsak bölcsebb, erősebb is volt ám a kutyafejű tatárok királyánál, s úgy lenyisszentette a fejét, mintha ott sem lett volna. Azzal fölkerekedtek, s mentek haza az ő királyuk udvarába.

Ott már nagy vendégséggel várták. Ott volt a pap is. Egyszeriben összeadták Jankóval a királykisasszonyt, s csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig folyt mindenfelé a jó bor.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

Hammas Gyurka

Volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt három fia: a legnagyobbik csizmadia-, a második szabómesterséget folytatott, hanem a legkisebbikkel semmire sem lehetett menni: mindig a hamuban hevert, azért el is nevezték Hammas Gyurkának.

A két nagyobb legény egy darabig csak elnyögte, hogy ők a keresők, s az öccsük eszik, iszik, alszik, hamuban hemmedezik, de egyszer azt mondták az anyjuknak, hogy ezt már a szentlélek sem állja ki tovább, valamerre takarítsa el a becefiát. El is vitte szegény asszony a városba, beadta fazekasmesterségre, de már másnap otthon volt Gyurka, s azt mondta, hogy ő ugyan nem mocskolódik az agyaggal, s belőle, míg a világ világ, soha fazekas nem lesz. Azután elvitték tímármesterségre, de innét is megszökött mert a büdösséget nem tudta szenvedni. Vitték szabóságra, azt azért nem szenvedhette, mert ülni kellett.

A szegény asszony már úgy elkételenedett, hogy azt sem tudta, hol áll a feje; de a legények addig morgolódtak, hogy ismét próbált egyet, s elindította a város felé. Amint mentek, találkoztak az országúton egy veres szakállú urasággal. Kérdi az asszonyt:

- Hová igyekszik kend, néne, azzal a legénykével?

- Én bizony, nagyságos uram, viszem ezt a szegény legénykét szolgálatba, ha valahol helye kerekednék, de hogy az igazat meg is mondjam, még egy helyen sem tudott ellakni, mert "laci a hátán ül" (lusta).

- Nem baj, a - örvendezett az uraság. - Éppen ilyen legényt keresek én. Nem lesz nálam semmi dolga az isten földjén, s mégis olyan bért adok, hogy tíz esztendeig sem szolgálna más embernél annyit.

Megörvend a szegény asszony, de még jobban Gyurka, s meg is mondta az anyjának egyszeriben, hogy ő ehhez az úrhoz megy szolgálatba, ha semmit sem fizet is, csak enni eleget adjon.

Az uraság megcsinálta az írást, s mikor a szegény asszony megnyomta a keresztet, azt kérdi tőle:

- No, szegény asszony, tudod-e, hogy ki vagyok én s hova viszem a fiadat?

- A biz, a no - renyekedett a szegény asszony -, nem is kérdém.

- Hát tudd meg, hogy én Durumó vagyok, a pokol királya, s fiadat az ördögök közé viszem.

Aj, megijedt a szegény asszony, kérte, hogy az írást égessék el, de Durumó azt felelte:

- Majd vaskedden!

Hanem megígérte, hogy esztendő múlva jöjjön el ebbe s ebbe a rengetegbe, ott egy helyet úgy hívnak, hogy: Durumó sarka, s ott aztán visszaadja a fiát. Belényugodott nagy nehezen a szegény asszony, de mikor hazament, még akkor jutott isten igazába eszibe, hogy a fiát kinek a kezére adta. Elpanaszolta két nagyobbik fiának, hogy milyen szerencsétlenül járt, de ezek csak összenéztek, s azt gondolták, hogy az anyjuk vagy a konty alá hajtott, vagy meghibázott az eszében.

No, eltelik az esztendő, s a szegény asszony elment pontosan a Durumó sarkához, várt-várt setét esig, de Durumó nem hozta vissza a fiát.

Amint ott búcsálódott, odament egy ősz ember. Kérdi:

- Miért búsulsz, te szegény asszony?

Elmondta, hogy kinek adta szolgálatba a fiát, s hogy éppen a mai szent napra ígérte, hogy visszahozza, de biz a nem is gondol arra.

- Ne is várd azt hijába, szegény asszony, mert oda magadnak kell elmenned, s úgy visszakapod a fiadat!

Avval beléfútt sípjába, s egy kicsi nyulacska mindjárt mellette termett.

- No, szegény asszony, ez a kicsi nyulacska elvezet a pokol kapujáig, ott aztán beeresztenek, csak azt kell mondanod, hogy Durumót keresed. Hanem a te fiadat eddig úgy elváltoztatták, hogy még te sem ismered meg; adok én neked egy szál rozmaringot, indulj meg ezzel az ördögök közt, s amelyik előtt kivirágzik, az a te fiad.

Megköszönte szépen a szegény asszony az ősz ember szívességét, s elindult a kicsi nyulacska után.

Három nap s három éjjel mentek, akkor értek a pokol kapujához, innét megfordult a nyulacska, s a szegény asszony bekiáltott a kapun.

Kifut egy ördög, s kérdi:

- Kit keressz, te szegény asszony?

- Én bizony Durumó őfelségit keresem - felelt a szegény asszony.

- No, csak jere, éppen most egrecíroztatja a legényeit, ha jó kedviben lesz, még be is fogad a fűtőkatlan mellé.

Bement szegény asszony, ment egyenest Durumóhoz.

- Kend ugyan visszahozá a fiamat, Durumó uram!

- Ejnye, azt bizony el is feledém - mondja Durumó -, de hát melyik is volt a kend fia? Válassza ki, kend jobban ismeri.

A szegény asszony eltalálta egyre rozmaring nélkül is, pedig olyan fekete volt a fia, mint az üst.

- Jaj - kiált Durumó -, így nem mesterség eltalálni!

Elészólított egy regiment ördögöt, s parancsolta, hogy egyszeriben vagdalják össze azt a regimentet, amelyikhez Hammas Gyurka tartozott azután égessék porrá, s jóféle füvekkel megkenegették, s a porból ismét egy regiment ördög lett, de egy makula mákszem nem sok, annyi sem különbözött egyik ördög a másiktól.

- No! Most válassza ki kend a fiát! - biztatta Durumó.

Kezibe vette a szegény asszony a rozmaringot, megindult a geléda előtt, s mikor a fiához ért, a rozmaring kivirágzott, s ő megállott előtte.

- Ez az én fiam! - mondta Durumónak.

Tüsszögött Durumó nagy bosszúságában, nem tudta már, hogy mitévő legyen, mert Gyurkát semmiképpen ki nem akarta adni, úgy megkedvelte.

Hanem Gyurka jóllakott már az ördögséggel is, keresztülbucskázott a fején, csóka lett belőle, s úgy kirepült a pokolszádán, hogy Durumónak szeme-szája elállott nagy bámulatában.

Azt mondja a szegény asszony:

- Már bizon, ha a fiam elment én sem maradok itt - s avval otthagyta Durumót.

Káromkodott, szitkozódott Durumó, hogy a kölyök így kitanulta az ő mesterségit egy esztendőre, hogy még az ő eszén is túljárt, de nem hagyja annyiban, ha életivel játszik is. Ő is keresztülbucskázott a fején, sasmadár lett belőle, s avval utánarepült Hammas Gyurkának. Mikor már szinte utolérte volna, egy szép réten leszállott Gyurka, keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy szép selyemkendő. A falusi legények meg a leányok éppen ott táncoltak, az egyik leány megkapta, s szépen a nyaka körül kötötte. Leszállott erre a sas is, keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy istenes vastag bot. A táncosok között volt egy vidéki legény is, ez kérni kezdte a leánytól a szép selyemkendőt, de ez nem adta. Azt mondta a legény:

- Hiszen úgyis lelted! - s erővel el akarta venni.

A leánynak a szeretője erre felkapta a botot, s úgy eldöngette a vidéki legényt, hogy a csontja is ropogott belé. Eközben a selyemkendő leesett a leány nyakáról, s ismét csóka lett belőle, a botból pedig sas, de most még mérgesebben üldözőbe vette, mert ahogy fájt az ütés a vidéki legénynek, úgy fájt neki is.

Mikor már szinte utolérte volna, a csóka berepült egy ablakon, ott átalhajitotta magát a fején, s lett belőle egy szép gyémántgyűrű. A sas nem tudott egyebet kieszelni, hanem bucskázott egyet, s lett belőle egy fiatal úr. A háznál éppen akkor készültek a bálba, s a kisasszony, mikor észrevette a gyűrűt a kicsi asztalán, azt hitte, hogy az édesapja vette ajándékba, s felhúzta az ujjára. Beállított erre Durumó is, gazdag úrfi képében, s úgy megszerettette magát a háznál, hogy elhívták magukkal a bálba. Durumó csak mind a gyűrűs kisasszony körül forgolódzott, mondta neki a szépet, s addig-addig, hogy kérni kezdette a gyűrűt a kisasszonytól. Ez azonban kikacagta Durumót, hogy már első este gyűrűt kér tőle, s azt mondta:

- Majd máskor!

Hanem Durumónak akkor kellett volna, s mikor táncra kerekedtek, megfogta a gyűrűt, hogy erővel lehúzza az ujjáról. A kisasszony elkezdett sikoltozni, s Durumót megcsípték a többi úrfiak, s úgy kipenderítették az ablakon, hogy alig tudott összeszedelőzködni. Káromkodott Durumó, s fel is fogadta, hogy többet nem üldözi Hammas Gyurkát, hogy mindenütt ő húzza a kurtát, s visszament az országába. Azonban vége lett a bálnak, s más este a kisasszony lehúzta a gyűrűt, s lett belőle csóka, kirepült az ablakon, s hazáig meg sem állott. Az ajtó előtt keresztülbucskázott, s ismét Hammas Gyurka lett belőle.

- Jaj, lelkem, fiam! Csakhogy hazakerültél - renyekedett a szegény asszony - látt-e, bátyáid már bolondszámba vettek engem, mert nem hitték, hogy a Durumó szolgája voltál kerek esztendeig.

- De biz a voltam, aki áldója van! - mondta Hammas Gyurka -, de bezzeg nem is bántam meg, mert annyi huncutságot tanultam nála, hogy már ezután is elélhetünk úri módra.

Másnap reggel azt mondja Gyurka a bátyjainak:

- No, legények, ma sokadalom lesz a városban, én hollószín paripává változom, ti pedig vezessetek el engem, s adjatok el jó pénzért. Csak kettőt kötök ki, hogy vörös szakállú embernek el ne adjatok, s ha eladtok, fejemben ne hagyjátok a kötőféket, mert cudarul lesz a dolgom.

El is indultak a városba, s mikor egy erdőn mennének keresztül, Gyurka átalbucskázott a fején, s lett belőle egy szép hollószín paripa. A bátyjai kötőféket vetettek a fejébe, s úgy vezették be a városba. Még jóformán be sem értek, egy óbester megalkudta ötszáz forintban, de addig itták a legények az áldomást, hogy mind jobban-jobban nekimelegedtek, ettek-ittak, húzatták a muzsikusokkal, s az öccsükről úgy megfelejtkeztek, mint a fekete föld. Az óbester pedig hazavezette a szép csikót a kötőféknél fogvást, s bekötötte az istállóba. Mindjárt adatott neki jó lágy sarjút, de a csikó csak tüsszögött, s még belé is harapott. Kimegy az óbester leánya, vitt egy karéj komlós cipót s egy jó marék nádmézet, s lám, azt mind egy falásig megette. A kisasszony még tréfálkozott az apjával, hogy cipóval él, meg cukorral, olyan csikót vett. Jól van! Kicsapatja az óbestert az udvarra, hadd járja meg magát, hanem mikor délben mind bémentek a cselédek ebédelni, keresztülbucskázott a fején, csóka lett belőle, s hazáig meg sem állott. Az ajtóban ismét bucskázott egyet, s lett belőle Hammas Gyurka. Bément a házba, ott erősen lecirmolta a bátyjait, hogy róla úgy megfelejtkeztek, s azt mondta, hogy holnap is vezessék el, de ha megint úgy járatják, többet nem vegyít velök, hanem dolgozzék mindegyik a maga kezére.

Elindultak második nap is a sokadalomba, s mikor az erdőbe értek, átalbucskázott Gyurka a fején, s egy olyan gyönyörű szürke csikó lett belőle, milyen szép még a török császár alatt sem járt. Fejébe húzták a kötőféket s amint beértek a városba, megszólítja egy veres szakállú uraság:

- Mit kértek ezért a csikóért, hé?

- Kétezer forintot - felelt a nagyobbik legény.

A veres szakállú uraság egyszeriben elévette bugyellárisát, de a legényeknek eszükbe jutott, hogy mit kötött volt ki az öccsük, s megmásolták szavukat. Azt mondták, hogy csak tréfabeszéd volt az egész, mert a csikó nem eladó, viszik egy grófnak. A veres szakállú uraság éppen Durumó volt, s nem is hagyta annyiban, hanem szépen utánok sétált, hadd lám: kinek adják el a csikót. Amint vezették az utcán, kinéz az ablakon egy gróf, s kérdi: mit kérnek a csikóért?

- Háromezer forintot! - felelt a nagyobbik legény.

- Vezessétek be! - parancsolta a gróf, s mindjárt kifizette a háromezer forintot. A legények nagy örömükben ismét a csikó fejében felejtették a kötőféket, s annálfogvást be is kötötte a gróf az istállójába. Alig mentek el, Durumó is beállított a grófhoz, s dicsérni kezdette a csikót, mondta, hogy ő is megvette volna annyiért.

- Hát az úr miféle? - kérdi a gróf.

- Én bizony lovászmester voltam egy hercegnél, s most szolgálatot keresek, ha valahová befogadnának lovászmesternek - felelt Durumó.

- No, éppen jó helyen jár, nekem egy ügyes lovászmesterre van szükségem.

Írást csináltak, s Durumó ment tüstént az istállóba.

- No, te tolvaj, akasztófára való gyilkos! Megverettél egynéhányszor, de most a kezem közé kerültél!

Ezt mondta Durumó a csikónak, avval elékapott egy vastag cseberrudat s úgy elnáspángolta a szegény csikót, hogy az a hídlást is felrúgta kínjában. Meghallja a gróf a nagy dörömbözést, lefut az istállóba.

- Hát te gazember, így kezded az esztendőt?

Megfogatta a béresekkel, lehúzatta, s olyan ötvenet húzatott reá, hogy elájult belé. Mikor aztán felszeszpetelődött nagy kínnal, átalbucskázott a fején, s lett belőle sas, de megfogadta, hogy többé nem üldözi azt a kitanult kötélrevalót, ki úgy a begyibe szedte az ő mesterségit, hogy még őt is csúfossá teszi.

A gróf ezalatt kieresztette a csikót, hogy járja meg magát az udvaron. Az egész ház népe sajnálkozott a szegény csikón, jóltartották cukorral, kaláccsal s különbnél különb jóféle süteményekkel. Hanem ahogy magárahagyták, csak keresztülbucskázott a fején, s úgy repült haza csóka képiben, mint a gondolat. Az ajtó előtt ismét Hammas Gyurka lett. Mikor belépett az ajtón, bátyjai ijedtökben az asztal alá hengerkedtek.

- Csak ki onnét, hé! - szedtevettézett Gyurka. - Tovább nem tartjuk az atyafiságot, mert ti, látom, mindig elisszátok az eszeteket.

Ami pénz volt, elosztotta négyfelé, s azt mondotta:

- Egy rész az anyámé, hogy legyen miből éljen vénségire, kettő a tiétek, hogy legyen miből folytassátok a mesterségeteket, a negyedik rész az enyim s én azzal megyek szerencsét próbálni.

Avval átalbucskázott a fején, s úgy elrepült csóka képiben, hogy soha még hírét sem hallották.