Badiny Jós Ferenc

Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást indítottak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli:

"decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis "rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak" írja az annalium Boiarum.

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek

központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit.

Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas

ellenséget megsemmisítette. Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

“Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az

itt megállapított hadjárati terv szerint, - melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének

utánzására ismerhetünk, - a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna

völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz

Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették

zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől

visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak czélszerűleg megerősített táborában találhatott biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak.

Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind

visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel nappal, jobbról balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban

kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták.

Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak.

Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna,

ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban,

s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei,. kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett.

Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba." (Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.) Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják.

Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok

birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot.

Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni!

Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten

kormányzott Magyar Nemzet.

De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két nagy fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.

(Ősi Gyökér, XVI. évf.2./3. sz, 1988; XIX. évf. 2. sz. 1991, Buenos Aires)

* * *

A pozsonyi csatával kapcsolatban két felfogást találunk a magyar történelemírásban. Az egyik azt állítja, hogy Honalapító Nagy Árpád Apánk és három fia ebben a csatában esett el. A másik - melynek Szabó Károly (A Magyar vezérek kora, Bp. 1878. c. munkájában) - ezt a csatát Árpád halála utáninak minősíti.

Árpád elhunyta, s gyermek fiának - Zsoltnak - uralkodásra jutása a legkedvezőbb pillanatnak látszott Lajos király, illetőleg birodalma kormányzói előtt arra, hogy a

magyaroknak Árpád korában Németországba tett berohanásait megtorolják, s a nyugatot folyvást rettegtető pogány nemzet erejét egy véletlen csapással megtörjék. Azt

hitték ők, hogy a nagy hódító Árpád elhunytával szelleme is elenyészett, hogy gyermek fia kormánya alatt a magyar nemzet törzsei - mint a Német Birodalomban éppen

a gyermek Lajos trónralépésekor történt - egymással meghasonlanak és így nem lesznek képesek őket meggátolni, hogy a nemzet függetlenségét Árpád sírja fölött eltiporják. De számításukban keserűen csalatkoztak. A magyar törzsek hercegei, a hon önállóságát, sőt létét fenyegető vész láttára minden magánérdeket félretéve,

közegyetértéssel siettek a hon megmentésére, zászlaik alatt a nemzet minden fia, mint egy ember kelt fel szabadságát védeni, s a büszke fényes hadsereg, melynek

célja Magyarország leigázása volt, a magyar földön diadal helyett sírját találta.

Bármelyik állásfoglalást fogadjuk el, a pozsonyi csatát ismertető hiteles történelmi adatok ékesen bizonyítják azt, hogy a Magyar Törzsszövetség által alkalmazott

hadműveleti és harcászati sajátosságok és módszerek messze felülmúlták a germánok hadviselési próbálkozásait. Szinte megismétlődni látszik az Atilla-i Hun Birodalom potenciája, mely a hadviselés összes nagy problémáit - mint a központi vezetést, a felderítést, a seregeknek a legjobb időben való bevetését, átcsoportosítását és az ellenségnek a meglepését - szinte óramű pontossággal megoldotta, és teljes diadalt aratott a sokszor nagyobb számú ellenség felett.

(Badiny Jós Ferenc: A sorsdöntő államalapítás, Budapest, 2000, 153-155 o.)

* * *

UGROS... ELIMINADOS ESSE...

A MAGYAROK MEGSEMMISÍTENDŐK...

Ezt a politikát folytatta Nyugat ezerszáz éven át... és mégis élünk!

Államalapító Árpád fejedelem és a Turul nemzetség kijelölte népe számára a helyes utat. Ezt kell kövessük és továbbra is életben maradunk.

* * *

Andrékovics Péter “Árpád-napi” ünnepi beszédéből idézet:

“896 végére befejeződött a nagy honegyesítés. Nyugat, illetve a németség féltékenyen szemlélte a céltudatos államszervezést. A hunok és avarok hatalmát látták

újraszületni, amitől rettenetesen féltek. Gyermek Lajos tanácsadói, a felső papság és főnemesség megelőző háborút ajánlottak a magyarok ellen, hogy meggátolják teljes letelepedésükben. Előzően a követjárásban álnokul legyilkolják ÁRPÁD kiváló hadvezérét KURSZÁNT és kíséretét. Majd LUITPOLD őrgróf vezérlete alatt 100.000 fős hadsereget toboroztak össze. A Duna minkét partján és a vízen vonultak hajókkal Magyarország felé. ÁRPÁD kitűnő hírszolgálata révén időben értesült a támadásról és a Pozsony előtti térségben felvette a benyomuló erőkkel a harcot. Először a hajóhadat semmisítették meg. Taplós nyilakkal felgyújtották, majd KUND búvárjai

megfúrták és elsüllyesztették a német flottát. Aztán bekerítették és szétverték DITMAR érsek seregét, majd átkeltek a Dunán és LUITPOLD főseregét győzték le. Utána

a vert német hadat az Ennsig üldözték. A német hadsereg óriási veszteséget szenvedett: a fővezér Ditmar érsek, 2 püspök, 3 apát és 19 gróf is elesett. Ezután a vesztes csata után a németség hosszú évtizedekig nem mert Magyarország ellen hadat viselni. Így Közép Európában a mindenkori magyar fejedelem akarata érvényesült. E

győztes csatával ÁRPÁD és fiai biztosították az életjogokat nemzetünk számára. Három fia: TARHOS, ÜLLŐ és JUTAS elesett az ádáz küzdelemben, de önmaga is olyan súlyos sebeket kapott, hogy rövidesen azokba 907. július 9-én belehalt.

Páratlan teljesítmény Árpád nagyfejedelmünk honegyesítése. A bölcsesség, bátorság, fegyelem, szervezés és az önfeláldozás mintaképe örök időkre fiaival együtt. Ilyen

hazaszeretetről, származástudatról, hivatástudatról, mint amilyenről ÁRPÁD APÁNK és családja tett tanúbizonyságot, egyetlen uralkodó sem követte. A magyar életfolyamat biztosításáért végzett küzdelmükben életüket adták. Igen elgondolkoztató, hogy ilyen óriási teljesítmény ellenére az elmúlt évszázadokban nem ünnepelték emlékét. Hadvezetése nem volt tananyag katonai iskoláinkban. Az országalapítás ténye nem lett örömünnepély..."

(Ősi Gyökér, XVI. évf. 4. szám, Buenos Aires, 1988)

---------------

A pozsonyi csata kimenetele gyászos volt a németekre nézve. Tőlünk magyaroktól, a győzelem ellenére, nagy áldozatot követelt: a Turul-nemzetség nagy fiát vesztette el

a haza.

Figyelemreméltó Államalapító Árpád fejedelem hőslelküsége és hadvezéri tettrekészsége. A pozsonyi csata idején 67 éves volt! Nem messziről irányította a harcot, fiait és népét a halálba küldve, hanem maga vezette azt a csatába induló magyar vezérek jellegzetes hozzáállásával, jelszavával: utánam előre! Életével és halálával példát adott nemzetének és az utókornak. (K.M.E.)