A távlövés mindig egyfajta vetélkedés tárgya volt az idõk során. Tudjuk, hogyan befolyásolja az effajta versenyek végeredményét az íj, a vesszõ és maga az íjász. A most közreadott tanulmány olvasásakor jól elkülöníthetõ a távlövésre specializálódás, illetve nyomon követhetõ a funkció és technika szoros összefüggése. (a szerk.)

A régészek és történészek az íjászattal kapcsolatos kérdések eldöntésére általában nem mechanikai számításokat vagy kísérleteket végeznek, hanem különbözõ írott források és korabeli ábrázolások alapján következtetnek az íjak teljesítõképességére. Az egyik legfontosabb ilyen, nem mechanikai méréseken alapuló, általánosan elterjedt vélemény, hogy az összetett íjak (például a honfoglaló magyarok íjai) lényegesen nagyobb teljesítményre voltak képesek, mint az azonos erejû egyszerû íjak. Tucatjával lehetne idézni tudományos írásokat, amelyek szerint a sztyeppei nomád népek összetett reflexíjainak maximális lõtávolsága legalább kétszer akkora volt, mint a nyugat–európai egyszerû botíjaké. Az átlagos honfoglalás kori magyar íjról általában 4–500 méteres lõtávolságot tételeznek fel.

Szinte magától értetõdik, hogy amint lehetõség nyílott rá, megpróbálták a gyakorlatban is megvizsgálni, milyen lõtávolságot lehet elérni egy honfoglalás kori magyar íj hiteles rekonstrukciójával. Az elsõ és mindmáig egyedüli ilyen távlövési kísérletet prof. dr. FÁBIÁN Gyula végezte saját készítésû íjaival. Az eredmény igen meglepõ volt. Egy 68,3 font (31 kp) erejû íjával 20,55 g tömegû nyíllal 9 lövés átlagaként 175 métert ért el, a legtávolabbi lövés 186 méter volt. Egy másik, 70,5 font (32 kp) erejû íjból 25 g tömegû nyíllal 130 métert lõtt. A magyarok íjának maximális lõtávolságát kb. 200 méterre becsülte. Amint látható, ezek az értékek messze alatta vannak a korábban feltételezett 500 méter körüli lõtávnak. Tovább fokozza az ügy érdekességét, hogy Roy King szinte centire azonos eredményre jutott a középkori angol botíjak (longbow) lõtávolságának vizsgálata során. Saját maga és S.T. POPE eredményei alapján a középkori longbow-val kivitelezhetõ „zárótûz” maximális távolságát 200 yardra (183 m) becsülte, mint írja: „egy yarddal se több”. A tökéletes hatáshoz, azaz minden nyíl célba találásához 150 yard (137 m) lenne a megfelelõ.

A kísérleti eredmények tehát azt mutatják, hogy a honfoglaló magyarok íja az elérhetõ legnagyobb lõtávolság tekintetében semmivel nem volt jobb, mint a középkori tiszafa botíjak. Igaz, nem volt rosszabb sem.

Nyilvánvalóan igen nagy ellentmondás feszül a történettudomány klasszikus módszereivel és a kísérleti módszerekkel becsült maximális lõtávolság–értékek közt. A kettõ egyszerre nem lehet érvényes, tehát meg kellene találni, hogy melyik módszerben van a hiba és hol?

A kísérleti eredmények esetében a legbizonytalanabb pont a lövéseket leadó ember, hiszen akinek volt már íj a kezében, az tudja, hányféleképpen lehet egy lövést elrontani. E hibaforrás kiszûrésére a legalkalmasabb módszer a számítógépes szimuláció. Ha a vizsgálni kívánt íjat belövõállványra rögzítve megmérjük a kilõtt nyilak sebességét és ezekkel az értékekkel kiszámítjuk a legnagyobb lõtávolságot, akkor gyakorlatilag minden bizonytalansági tényezõt kiiktattunk. A számítógépes vizsgálatok mind a tiszafa botíjak, mind az összetett reflexíjak (honfoglalás kori íjrekonstrukció és mai mongol íj) esetében a gyakorlati kísérleti adatokhoz álltak közel. Sportíjakkal elvégezték a számítógépes szimuláció ellenõrzõ vizsgálatait, amelyek a módszer megbízhatóságát igazolták. E három, egymástól nagyrészt független eredmény elég meggyõzõ érveket szolgáltat a kísérleti adatok helyessége mellett.

Akkor viszont a történettudomány adataiban kell valahol hibának lenni. Ha megnézzük az adatok forrásait, kiderül, hogy kivétel nélkül XVII–XVIII. századi oszmán–török távlövési rekordok alapján következtettek a kutatók a 400–500 méter körüli lõtávolságra. Sir Robert ANISLIE, brit követ hiteles egykorú feljegyzésébõl ismerjük III. Selim szultán 1798–ban elért 972 yardos (888,8 m) rekordját. Isztambulban, az Ok Meydanin (nyíl–tér) leásott kõ emlékoszlopok által megörökített janicsár távlövési rekordok is 400 méter körüliek. A XX. század elején török íjakkal európai sportemberek is értek el 400 méter fölötti eredményeket, tehát ezek az adatok is hitelesek.

Amint fentebb láttuk, a kísérleti eredményeket a vizsgálni kívánt íjak pontos másolataival érték el, a történelmi hadi nyilakhoz hasonló tömegû nyilakkal. Nézzük meg, milyen felszereléssel érték el a törökök az idézett lõtávolságokat. A XVII–XVIII. századi oszmán–török íjak a sztyeppei nomád íjakhoz hasonlóan merev szarvú összetett reflexíjak, csakhogy a szokásosnál lényegesen erõsebbek, 100-120 font közötti erejûek. Ez a körülmény már önmagában is jelentõsen növeli az íj lõtávolságát. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy igen könnyû – 12-15 gramm tömegû –, kifejezetten távlövésre kifejlesztet nyilakat használtak, magyarázatot találunk az igen nagy lõtávolságokra. A törökök esetében tehát nem hadi nyilakról és -íjakról van szó, hanem modern értelemben vett távlövõ sportíjász–felszerelésrõl. Érdekes, hogy a törökök már a XVII. században feltaláltak szinte minden olyan segédeszközt és megoldást, amivel a lõtáv növelhetõ. Feltalálták többek közt az overdraw–kifutót. A különbség csak annyi, hogy õk nem az íjra szerelték, hanem a kezükre csatolták. Mivel ilyen kifutót használtak, a nyilaik lényegesen rövidebbek voltak (64–65 cm). A nyilak rúdja nem egyenletes vastagságú volt, hanem a két végén elvékonyodó, „szivar alakú”. Igen kis tollakat használtak, és azok is sokszor pergamenbõl készültek, hogy könnyûek és kis légellenállásúak legyenek. Az oldáshoz íjászgyûrût használtak.

Összefoglalva: a honfoglaló magyarok összetett reflexíja mûszaki szempontból nem volt sem jobb sem rosszabb az európai népek egyszerû botíjainál. Maximális lõtávolság tekintetében sem volt lényeges eltérés köztük. A szyteppei népek összetett reflexíjának fölényét nem a nagyobb relatív teljesítménye adta, hanem az, hogy vágtató lóról is lehetett használni. Modern hadászati hasonlattal élve a gyalogos íjászt a tábori tûzérséghez, a lovas íjászt a harckocsihoz hasonlíthatnánk.

Ezekkel a megállapításokkal távolról sem az a célom, hogy kisebbítsem honfoglaló és kalandozó õseink hadi sikereit, hiszen történelmi tény, hogy a magyarokat csak ritkán és kivételes körülmények között tudták legyõzni a nyugat–európaiak Ôseink hadi sikereiket azonban nem valamiféle ,,csodafegyvernek” köszönhették, hanem szervezettségüknek és annak, hogy tökéletes, de legalábbis az ellenfélénél tökéletesebb összhangba tudták hozni a hadviselés egyes elemeit: a fegyverzetet, a stratégiát, a taktikát és a logisztikát.

Forrás: Net